Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Witold Gombrowicz: Kozmosz (regényrészlet) (Körner Gábor fordítása)
az összes lehetséges kombinációt kihasználva felsorakoztassuk ezeket a katonákat, tehát például a harmadikat áttennénk az első helyére, és így továb... amennyiben egy nap csak egy cserét hajtanánk végre? Leon elgondolkodott:- Három hunnapra? Ludwik azt felelte:- Tízezer évre. Kiszámították.- Öcsém... - mondta Leon. - Öcsém... Öcsém... Elhallgatott, feldúltan ült. Úgy tűnhetett, hogy a Ludwik által használt „kombináció” szó bizonyos kapcsolatban áll a bennem felmerült kombinációkkal, véletlen egybeesésnek, mi több, a körülmények különös egybeesésének látszhatott, hogy éppen akkor hozta szóba a katonák kombinációját, amikor magam is megannyi kombinációba merültem — vajon nem úgy tűnt, mintha szinte az én nyugtalanságom hangos megfogalmazása lenne - ah, „szinte”, hányszor ütköztem már ebbe a „szinté”-be - ám azt is figyelembe kell venni, hogy igen nagy hatást tett rám ez a katonákról szóló történet, hiszen összekapcsolódott a nyugtalanságommal, s éppezért kiragadtam több más, szintén szóba került dolog közül. Akárhogy is, de a véletlen egybeesést részben (ah, részben!) én idéztem elő- s éppen ez volt a szörnyű, rettenetes és megtévesztő, hogy sohasem tudhattam, milyen mértékben vagyok magam a körülöttem kombinálódó kombinációk okozója, ah, vaj volt a fejemen! Ha belegondolunk, milyen óriási számban érzékelünk hangokat, formákat a létezés minden pillanatában... áradat, morajlás, folyam... mi sem könnyebb, mint kombinálni! Kombinálni! Ez a szó egy pillanatra meglepett, mint egy vadállat a sötét erdőben, de rögtön el is merült a hét ülő, beszélgető, étkező személy zűrzavarában, a vacsora tovább folyt, Katasia odaadta Lénának a hamutartót... „Tisztáznunk kell, magyarázatot kell adnunk arra, hogy mi rejlik e mögött az egész dolog mögött”... de nem hittem, hogy a szobában tartandó szemle bármit is tisztázna, mindössze arról volt szó, hogy a másnapi tervünk lehetővé tette, hogy valamiképp megerősítsük ezt a különös, szájak, városok, csillagok közti függőséget... utóvégre mi különös van abban, hogy az egyik száj a másikra utal, amikor állandóan, szünet nélkül úgy rémlett, hogy minden utal valamire, minden mögött ott leselkedik egy másik, Ludwik keze mögött Lena keze, a csésze mögött a pohár, a mennyezeti csík mögött a sziget, a világ valójában valamiféle kulisszának tűnt, s csak arra a rövid időre mutatkozott meg, amíg egyre tovább- s továbbküldött - valósággal labdáztak velem a tárgyak! Egyszerre koppant valami. Olyasfajta hang, mintha valaki két botot koppantana egymáshoz - rövid, száraz. S nem erős - noha elkülöníthető hang volt, olyannyira elkülöníthető, hogy kiütközött a hangok összességéből. Ki kopogott? Mi kopogott? Elzsibbadtam. Valamiféle „kezdődik” virradt az agyamban - megmerevedtem, rajta, látomás, mássz ki!... De a hang elveszett az időben, semmi sem történt, talán egy szék recsegett... semmi különös... Semmi különös. Másnap vasárnap, mely megzavarta szokásos életritmusunkat, noha, mint minden nap, most is Katasia ébresztett, s fölöttem időzött egy keveset, puszta jóindulatból, de a szoba kitakarításával már maga Mancia 337
