Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Pálfalvi Lajos: A Káosz mágiája- Gombrowicz utolsó regényéről
PÁLFALVI LAJOS A káosz mágiája Gombrowicz utolsó regényéről Amikor a hatvanas évek végén Magyarországon is fölfigyeltek néhányon Gombrowiczra, francia egzisztencialistát láttak benne, lengyelországi múltját esetleges életrajzi adalékként kezelték, művei lengyel kontextusát figyelmen kívül hagyták. A nyolcvanas évek magyarországi recepciójáról pont az ellenkezője állítható, Gombrowicz népszerűsítői (polonisták) két problematikára koncentráltak: a Közép-Európa konkjunktúra hatására kiemelték a Kelet-Nyugat konfrontációt, illetve Gombrowicz lengyelségének individualitását, ami részben a nemesi kultúra megtagadásának és elfogadásának kettősségével magyarázható. Ezt kiegészítette a legalapvetőbb műfajtörténeti kapcsolatok ismertetése (ilyen például a Transz-Atlantik és a lengyel nemzeti eposz, a Pan Tadeus rokonsága). Időközben az életmű nagy része magyar fordításban is hozzáférhetővé vált. Gombrowicz drámái (az Yvonne kivételével), magyarul megjelent regényei, a NaplóbóZ közölt részletek és az életművet összegző Testamentum is elsősorban ebben a kontextusban értelmezhető. Ebből a folyamatból mindmáig kimaradt utolsó regénye, a Kozmosz. A hallgatás talán azzal is magyarázható (az igen komoly fordítási problémák mellett), hogy ezt a művet más eszközökkel, más terminológiával kellene vizsgálni. A Kozmosz univerzális igényű regény, az emberi gondolkodás alapjait kétségbe vonó (fölszámoló) ismeretelméleti rituálé. A mű mágikus cselekménysort mutat be hétköznapi környezetben, melynek célja az, hogy a káoszból megteremtse a kozmoszt. Ilyen értelemben a fény és a sötétség (de nem a jó és a rossz) harca, amelyben már nem vesznek részt transzcendens erők. A rendezett világegyetem interpretáció útján hozható létre, a jeleket ki kell szakítani a káoszból és a mindenség modelljébe, mátrixba vagy szignatúrába kell helyezni őket, amelyben az elemek kölcsönösen módosítják, árnyalják egymás jelentését. Az egész rendszer jelentettje maga az Abszolútum lenne. De a kozmosz ágensei — transzcendens erők támogatása híján — maguk válnak demiurgosszá, nem tudván eligazodni a Liber Mundibéní fölfogott teremtett világ zűrzavarában meg nem engedett machinációkba kezdenek. Hősből vagy a kórus szemlélődő tagjából rendezővé lépnek elő, már nem interpretálják, hanem teremtik a jeleket - és még ettől sem szakad rájuk a Zakopanéi égbolt. Olyan anyag áll a rendelkezésükre, amiből új Genezis helyett legföljebb bűnügyi románc hozható létre. De ennek az olvasó szeme láttára összeeszkábált románcnak van egy olyan dimenziója, ami — ha tragikusnak nem is nevezhető - metafizikai bor- zadályokat szabadít ránk. E regényét kommentálva Gombrowicz a Testamentumban rémületről, iszonyatról beszél. A mű művi világát így írja le: „fekete, mint valami örvényekkel, torlaszokkal, elöntött árterekkel teli zavaros, fekete áradat, szennyesen hömpölygő fekete víz, és a belebámuló ember - belebámul és sodródik az áradatban — amint megpróbál olvasni belőle, meg akarja érteni, összerakni egésszé... Sötétség, rettenet és éjszaka. Vad szenvedélytől áthatott, szerelemtől mocskos éjszaka.” 332
