Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
sohasem pótolt deszkák--------de ki is merte volna a távozó és hazatérő lelkek útját nyitni - zárni mikor a korhelyek és utcagyerekek hídján át indultunk nagyanyám felé hidat verni, távoli jelenlétéből pillért emelni, mikor titokban, mert ha tudták is ideát, mégsem azt, amit mi ketten (a titok magja a kettő, valaha, régen és távol, ott nem volt rejtelem, ám azután egyre nő és sokasodik, a megfejtésekkel egyre sebesebben), amikor lépéseink pilléreit cövekeltük a még ritkás, halványzöld akácsorral együtt imbolyogva MINDÉG TAVASZ VOLT, szemfényesítő, arcunkon csipicsókát játszó keleti szél, a Hanga felől táguló szögben ránkbuzogó sugárcsóva - ládd Rózsi, soha sincs este, hiába mondják -, Rózsi bólint, ruhája világosodik, kizöldül, alig különbözik a sikátorban kisarjadó gyeptől, világközepe sikátorország, magunk sem vesszük észre miként surrantunk be birodalmunkba egyetlen fordulattal Barabásék foghíjas léckerítésénél, a féloldalra dőlt sarokcöveknél, a cövek fején a négy évszakban száradó tejesköcsög, Barabáséknál, akik soha sincsenek otthon, haragos kő támasztja a tornácajtót, a kő alatt a kulcs, Barabáséknál, akik talán még a többieknél is rejtelmesebbek, milyen mord lehet az a kulcs, ha megérintik harap, és milyen vakmerő lehet aki azt a követ fel meri emelni, Mari mondja, a kovácsok félelmetes emberek, Barabás, a nagykovács is harap, de nem tud kijönni, mert fia a kiskovács bezárta a kulccsal, a kővel, de úgy sincs otthon, a többi házban, a rejtelmekkel taszító-hívó házakban sincs senki, siess Rózsi, félek a sok senkitől, majd este, de lesz-e valóban este, hol van most az este, majd hazamenet apával, anyával, kezüket szorongatva jó dolog a házakból kiszüremlő lámpafényben megállni, másoknál vajon hogy van, ahol reggel a senki, a függönyök mögött este a lámpafényben felébrednek (nem illik bebámészkodni, gyere már szépen)----de mögötte a sántára korhadt léckerít ésnél, ahol kissé zökken a lejtő, befordulunk, háttal a Főutcának, ilyenkor mindég tavasz van, örök délelőtt, ott várnak ránk a libák, valamennyi, Rózsi, hamar dobjuk le a cipőt, Rózsiét sajnos lábára varrták, a gyep hűs, csiklandós, cuppog a vizes fényben, ragyog a libapimpó, sárgább, mint a kislibák csőre, aranyboglárka, Rózsi vigyázz, a gúnár meg ne csípjen, vigyázz, már sziszeg, nyakát hosszúra nyújtja, gyere, lépjünk gyorsan a hídra, hallga, harangvirág, kék a csengése, ä fátyolkán millió, ugye ennél nincs is több, rezgő üveggöm- böcske, bodzatányéron darázslakodalom, Rózsi, te csacska, tudod-e, csupa mézet nyalnak, ne félj már, örömükben zsongnak, s tpdod-e, a patak a kavicsot addig fürdeti, mossa, míg oly fehér lesz, mint a víz habja, de akkor, Rózsi, tudod-e, a kavics lesz a homok, a homok a virág, a virág a patak, vagy talán nem is patak, még nágyobb, azt mondják a tengernél nagyobb víz nem lehet, azon már híd sem fut keresztül, nem kell híd, nincs hová, minden ott van benne, jó lesz? idehozom a tengert, tapsolj te is, no látod, csak mondom és itt terem, tetszik neked a tenger, ez az egész világ csupa tenger, és a madárkák, ez itt nyakát nyújtja, az ott iszik, ó, a hűvös korty, édes, habos, gyere, kortyoljunk mi is, azt meg a bokorból hallom, te is? fülelj hát, várj, 294
