Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)

az igazi, ez itt nem, nem az igazi, - toppantok, hű az öregujjam, beütötte az ágyláb - nem a Búza utcán, azért sem ott, a fedeles híd alatt az angyal szárnyát szegné, csipkéjét összetépné,

ilyenkor mindég tavasz van, nagy titok, de ezt nem érti senki, kívülünk senki, alvóbabám meg én, Rózsi, figyelj, ez én, ez én vagyok, nincs ennél furcsább, nem Mari, nem Sári, csak én, különös dolog, neked súgom bubám, ez rejtelem, csak ez az igazi, vajon ők is, és ők hogyan, ők csak ők, és senki más? és én a közepén, mindennek közepén, hiába mondják, másképp nem lehet, én, ez a parányi, ez az óriás, érted Rózsi, hiába mondják, majd, ha nagy leszel, felnőtt beszéd, nem az igazi, aki gyermek gyermek, nézd csak mily nagy vagyok, a diófánál nagyobb, és te is, felemellek, fogod az angyal lábát, selyemszép lábát, cipő sem kell neki, sárba nem lép (ez a gyermek belemászik minden pocsolyába, légy olyan mint - lám a szomszédék Margója, cipőjén porszem sincs, légy ilyen, légy olyan), a fülem befogom, Rózsi ne figyelj oda, nem az igazi, ez az igazi, nagy titok, nézd csak mily magas, a jegenyénél nagyobb vagyok, vagyok, lépjük át az egész világot, milyen kicsi! ha akarom mákszem, repülünk mákvirág ciromlila szirma, szál- lunk ahová kívánsz, mindjárt elérjük a gyöngyös palotát, játszunk a puha, kékes palában (majd ha nagy leszel, nem játszol többé babával) hát mivel, bohó beszéd, dehogy is a Búza utcán, ott nincs is igazi híd, fedett boltja alá be se fér a szél, az őrangyal haját mi repítse, bele is akadna, megtépázná, nem az igazi, magas korlátját fel se érjük, a vízbe se tudunk lelátni, két sötét fal között barna gerendák között, a patak ott nem kering, nem forog, a Búza utcát elkerüli az örvény, dűlt hídláb körül nem csap fel a hab, csak dong, dong, kopog a lépés, ki tudja, ki dönget alatta (miért nem jársz a Búza utcán az erős hídon, váza vas, újszerű, kettős a korlát, sima lépcső visz a járdára, a város büszkesége, kiváló mester műve, ott meg nem botlik senki, derék polgárok átkelője, észre sem veszik, hogy víz felett járnak) úgy-e Rózsi ők azok, ők járnak a zsíros, nehéz csizmában, a híd után a széles köves utca, az udvaron megláncolt kutyák, utánunk ugatnak, jaj, ha a láncot elszakítják, haragos ablakok mögött sötét szobák, penészszagát muskátli takarja, nem látni be, nem látni fel, nem látni le

mikor a névtelen sikátoron, de ha mégis félfogról és megvetően így: a Koldussikátoron (mert a megragadás irtózata a két törvényen kívül valót, a legmagasabbat és a legalávalóbbat a megnevezés és az érintés tilalmában köti össze), mikor az összeroppant (kik és milyen terhek súlya alatt?), mikor a rég lebontott (eszébe se jusson valakinek megtámasztani!), mikor az ár locskolta (az ár nem nem válogat, jótettek meg nem szelídítik, gonosz tetteidbe hiába kapaszkodsz), mikor a lebegő, a reccsenő, a Lyukas hídon, ámbár kétségtelen, azzal a tettetett tompított gúnnyal biggyesztve a szót: a Lyukas hídon, amellyel az élők gőghomálya nyomja el a pontosan tudott nevet, a Kísértetek hídját, hiszen azok a soha be nem szögezett hasadékok, azok a

293