Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
kőrisfavirág-bódulat, és ő a csermelycsobbanás, ő a megállíthatatlan forgó, a kavics-csillanás, ő a gázló és nevei voltak a híd, mert a nevek nem végső állomás csak híd, híd kimondhatatlan nevünkhöz, de a név kapuja elé érve felszedjük a hídlábakat, a pallót, egy úszó felhőnek támasztjuk, és már áll, és már lépünk, ez a létrahíd, egyre feljebb, feljebb, fokonként veszítve egy-egy nevünket, íme az utolsó hágcsó, valaki kihúzta lábunk alól a létrát, és mi utolsó nevünkről elhajítva magunkat, vállunkon az oszlopokkal és kezünkben a talizmánnal állunk nevünket hullatottan neveink szárnyán, önmagunkat elnyelő kapuvá válva állunk az üres kapuszájban és nézünk szembe egyetlen kiejthe- tetlen nevünkkel, a könyörülővei. Amikor a névtelen sikátorban, a névtelen hídon, amikor a lyukas hídon, amikor a lebegő reccsenő hídon in this brief transit where the dreams cross the dreamcrossed twilight between birth and dying, hogyan is volt az, és ki ácsolta, miből ácsolta, hídját hogyan nevezte, hídíven ki vezette, hogyan is volt az? hídon haladtában pallóra tapadó, pallóról suhanó léptei alatt ki látná a domborodó, a lehajló ívet? és átkelve, a szárazföld megkötöző biztonsága a hídon átsuhanó lendületet az alig sercenő pillanatokkal együtt már magába itta, honnan indult a sápadó, már el is oszlott fénysáv, honnan és hová fut láthatatlanul, a régiek nyomán, az emlék nyomán, de az emlékezésnél is előbb való a születésünkkel felröppenő remény, az ígéret, az örömhír, a régieknél előbb, való, nyomtalan ős után - ki az, akit nem az hív? — a hídon még nem, távolodva már nem, ám ha nem ezt a ködtengerbe merülő élő szikrát, az egyetlent hívnám tűnő visszfényében, ha nem ezt kívánnánk még egyszer és örökre érinteni, mi szükség lenne az írás nyomkereső varázslatára, a fonalra, a megállító idézésre, kérdéseink bozótjában tűznyilak cikáznak, szikrák pattognak, bizonyos, ha csak egyetlen gally válaszra lobbanna, ki ácsolta, mi végre ácsolta, miből ácsolta, valamennyi kérdés egyetlen lobogó, egyetlen olthatatlan csipkebokor válaszaként világítana, de az ágat himbáló tavaszi madárdal csak a kérdések kromatikus fokozása, az őszi madár éneke a csend elősóhaja, a válaszé, ha csak egyszer — már ismernők a nevet, de még tart az ív, this is the time of tension between dying and birth. De hogyan - ? amikor a névtelen hídon, amikor a lyukas hídon, amikor a lebegő, reccsenő hídon — ILYENKOR MINDIG TAVASZ VAN. Az utazás kezdődik este, az ágy felett az angyal talmi ezüst keretben, felhő a szárnya, madár a lába, felül az angyal, alul a völgy, mélyén folyam, kettő között a palló, hajló deszkaszál, karcsú, lábujjhegyen leányka lépdel, karcsú a palló, karcsú a lányka, te vagy az Rózsi - az angyal ujjhegye vállán, világos rés az ajtón, anyu lépteit hallom, a takaród ismét lecsúszik, hadd húzzam válladra, ha meghűlsz, tudod, holnap nincs----nem szabad-----kibontott haja v édi, le nem zuhanhat — imádkoztál? a lámpát eloltom - le nem zuhanhat, holnap, holnap, Rózsit még megszorítom, holnap Rózsi, tudod-e, utazás, ott 292
