Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)

mert nagyanyánk sugárzása létünket nem fenyegette, mint a szülőké, kiknek hatalmas és előttünk rejtelmes élete átléphetetlen és mégis a feltárulással rémítgető misztérium, haláluktól csak akkor nem félünk, ha testük érzékelhető jelenlétével biztosítanak, vajon este, mikor a szoba önmaga sötétjébe borul nem surrannak-e ki titokban a házból, mikor az iskolakapu belépésünk után tompán utánunk dong, nem hagynak-e ott örökidőkre? és közösségük múltat takaró függönyével nem fojtanak-e meg, a függöny számlálhatatlan rétegén a beleszövődött képek mind áttetszenek, hogy szemünket lecsukják, a függöny érinthetetlen - meg ne érintsd a függönyt és mégis elengedtek, át a Koldussikátoron, holott tudniok kellett, a Lyukas híd megvan, nem vitte el az ár, nem bontották azt le, és Mari is, milyen cinkosan, cinkosan egyszerre a szülők és én felém: „még a télen összeroggyant az”, vagy ha össze is omlott volna, csak szólnom kellett este a rácsos ágyban Rózsi babámnak, szeme koppant, mikor magam mellé fektettem, de a rózsaszín olajfesték szabálytalan háromszögben egyik szeméről lekopott, s így ezen a résen keresztül fekve is jól látott, fülét pedig, amit a babagyárban gömbölyű fejéről kifelejtettek, magam rajzoltam rövidre vágott, barna fényekben göndörödő haja alá, és hogy tudott beszélni, kedvemre, jobban, mint bárki, csak szólnom kellett: - holnap a Szivárványhídon, - s gyermeklépteink gondolatától a híd máris ívébe szökkent, — hogy féltettek, ha szél támadt, ha nap tűzött, ha esőre fordult, és mégis elégedetten néztek a komolyan lépkedő gyermek után a mellére szorított bábuval, aki indult a meghasadó függöny kísértése nyomán megragadni a kísérőket, hogy ne kísértsenek, kioldani az ősöket önnön csábításuk ködfüggönyéből, hogy figyelt anyám, mikor a tavaszvégi nap a befejezett reggeli után éppen az orgonasövény fölébe emelkedve sugarát a teraszra vetette, szorongva, nem csúszik-e le örökké ráncos zoknim, szorongva, betöltöm-e minden anya reményét, az ő gyermeke lesz-e az utolsó, a so tér, szorongva, átjutunk-e egy-két-három hídon, lépésről lépésre, pallóról pallóra, azután felnőtt zárkánkba süllyedünk a hidak alatt, a víz alatt, a hulladék és moszat alatt, fulladozva a sodrásban, felvergődve a gőzölgő cseijésbe - de még ott a gyermek, majd az felszedi a korhadt pilléreket, felégeti a roncsolt dongákat! - ezért nem engedik el, és ezért küldik mégis, hogy kivezessen és átvezessen míg ők behunyják szemüket és úgy tesznek, mintha nem tudnák, megvan az a híd, a névtelen híd, a féle- lemhíd, és akár a Történések Könyve, ők is tudják, hogy csak azon át lehet, de akár a Történések Könyve, ők sem tudják, hogy ahol véget ér a bűn, véget ér az örökség, véget a történet. Ami ezután, az maga a gyökértelen körbe szökkenő szivárványhíd.

De hogyan jutottam oda?

Egy híd vezetett neveihez, igen, ő maga volt a pillér, ő az ív, a híd komoly homloka, hintázó, gyereknevettető pallója, alatta ő a habos, a hínáros, a hancuzó patak, ő partján a boglár, a pimpó, a libapihe, felette

291