Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Bokányi Péter: Orfeusz ébresztése (Orbán Ottó: A költészet hatalma)
cukorbetegsége hasonlóképpen mintegy eleve elrendeltté tette a kifinomult látásmódot, s a végső kérdések lírai intonációjú feszegetését. Épp ezért - ha például A körgalléros ember Párizsban, a Sorrentói napló vagy a Kirándulás az életbe című Szenteleky-no- vellákat olvassuk - nehéz szabadulnunk attól az érzéstől, hogy itt kísértetiesen hasonló élménykörök felbukkanásáról van szó, mint Kováts József föművében, a szanatóriumi helyszíneken játszódó, Emberek útra kelnek című regényben. Még a stílusremeklések természete is sok tekintetben megegyező a két szerző esetében — nem beszélve recepciótörténeti sorsuk közösségéről: a lassú feledésbe merülésről. Végül néhány szót a kötet szerkesztési elveiről. A novellákat a megjelenés időrendjében látjuk elősorakozni, s a tartalomjegyzékben is élesen elválnak egymástól a különböző évek termései. Csak dicsérhető ez a pedáns tálalás, amelytől jobbára sajnos el kellett szoknunk az utóbbi idők kiadványaiban. Ez a szigorú logika egy esetben azonban megszűnik működni: az Isola Bella című regény után, amely 1929-ben jelent meg először a Vajdasági írás hasábjain, bosszantó szervetlenséggel az a Sorrentói napló című írás következik, amely 1926-ban látott napvilágot a Bácsmegyei Naplóban - a Sorrentói napló címe fölött pedig, mintegy magyarázatként, az „Adalék az Isola Bella keletkezéséhez” főcím áll. Kár volt feladni az időrendhez való ragaszkodás logikáját, hisz a Sorrentói naplót kissé önkényesnek tűnik keletkezéstörténeti adalékként kezelni. A regény és a fiktív napló cselekményvezetése, szereplőgárdája és alaphangulata között ugyanis rendkívül sok eltérés van, amelyeket hosszasan lehetne sorolni, s amelyek miatt nagyon erősen kétséges az a feltételezés, hogy az utóbbi az előbbinek egyfajta előzménye, kezdeménye lehetne. Ez a kimódoltnak ható szerkesztési megoldás mindazonáltal - szerencsére — alig befolyásolja a kötet jóvoltából kirajzolódó összképet. Azt az összképet, amelyen még a „helyi színek” is egy egyetemes színskála részeivé válnak. (Fórum Könyvkiadó, 1993) ORBÁN OTTÓ: A KÖLTÉSZET HATALMA Orbán Ottó időről időre összegez. „Fél szemmel folyvást kívülről is figyeli magát — írta róla Kis Pintér Imre -, produkcióját éber önfegyelem ellenőrzi.” Ilyen elszámoló-rendszerező- összegző a Honnan jön a költő? című kötete, e magatartás tetten érhető 1986-ban kiadott Összegyűjtött versein, és így értelmezhető A költészet hatalma című kötet is. Az ilyen hommage-jellegű köteteket, mint A költészet hatalma többnyire a költői számvetés igénye hozza létre; a kötet versei „fattyúk... szebb szóval szerelemgyerekek, kik homályos származásuk bélyegét egész életükben magukon viselik, de arcuk mégis tükörként őrzi mindkét szülőjük vonásait. Tükör a belőlük összeállt könyv is: vonzódásaim és ellenszenvem világirodalmi antológiája és egyben szándéktalan önarckép” — mondja a kötet utószavában a szerző. Szándéktalan vagy sem - alapos önarckép. A versek - jórészt már korábbi kötetekben megjelent alkotások - pályaképet rajzolnak, Orbán Ottó az irodalomtörténész BOKÁNYI PÉTER 281 Orfeusz ébresztése
