Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Bokányi Péter: Orfeusz ébresztése (Orbán Ottó: A költészet hatalma)
alaposságával értelmezi költészetét. Eszerint a pályáját kezdő költő konvenciókat, hiteket rúgva, „viháncoló tigriskölyök képében rohangál az öntudatlan dzsungel boldog fái között”, mely magatartást a mesterségét kitanult alkotó viselkedésformája váltja fel, aki „vérmocskos ragadozóként tanulja meg behúzni karmait” (Nemzedékek). Ifjúkori költészetére, mint arcátlan lázadóra tekint, annak értéke és funkciója, hogy elzár a világtól; a művészet dionüszoszi voltát vállaló, része/eredője a rossz és gonosz világot elfedő érzéki boldogságnak. Az elzárkózás-igény elsődleges oka a személyes sors, illetve a történelem, a sajátos közép-kelet-európai miliő. Ezt az abszurd világot nézni gúnnyal és iróniával lehet, amely hangnemet tovább táplálja a modernség alapélménye, a transzcendencia-hiány. Az „üres menny” élménye, ami már önmagában is lázadóvá tehetné a költészetet. Orbán Ottó kezdettől fogva — Lengyel Balázs szavaival — „mestereit méregető, tanulékony, de bizalmatlan tanítvány”. Petőfit szólítja az eszméket számon kérve (Petőfi). Füst Milánnak rója fel próféciáit (Füst Milánhoz), és Aranytól kérdi, hogy mi értelme a költészetnek (Arany Jánoshoz). Vállalja Ginsberg és Pilinszky „kirablását”, a modernség költőjének helykeresését, értelemkeresését. Az elődökkel való párbeszéd elemzését Kis Pintér Imre Eszme és légitámadás című 1986-os tanulmánya jórészt elvégzi. Ö a dialógus elsődleges partnereiként József Attilát, Füst Milánt és Kosztolányit nevezi meg; világkép szintjén e három szerző „provokálta” leginkább Orbán Ottó költészetét. József Attilában az árva, beteg szenvedőt tiszteli, aki „lábát lógathatta a semmibe”, egyetlen fogódzóként a költészetet találva. Füst Milántól kapja a „hagyományos verset szétrobbantó groteszk iróniát” (Kis Pintér Imre), illetve vele igazolódik a XX. század transzcendencia-hiánya. Kosztolányi pedig a „szakember”, a „mindig helyén szóló szóló”, a szakmáját/nyelvét tökéletesen ismerő, a verset élőbeszédként kezelő költő. „Világkép szintjén” - ahogy Kis Pintér Imre mondja - tehát e három szerző a beszédtárs. Úgy hisszük - és a vizsgált A költészet hatalmával egyidős Cédula a romo- Arm-kötet is igazolni látszik feltevésünket -, költői világához Weöres Sándort érzi közelállónak Orbán Ottó. Kezdeti munkáit - miként Weöreséit - sűrűn érte a személytelenség vádja. A szerző (Weöressel ellentétben) tiltakozott e vád ellen („a költészetben nem is lehet személytelen, legföljebb rejtőzködő személyiség van” - mondja a Honnan jön a költői egyik írásában). „Csak a pancser tűzi ki célul a semleges nemet / tart távolságot azért, hogy ne okozzon rövidzárlatot / A legnagyobb, ami élővel megeshet, maga az élet. / Tűz és víz, rendetlenség” — hirdeti az Elégia — a háttérben angyalok álldogálnak című vers. Éppen ezért Weöres késői költészetére fordít különös figyelmet, amikor „a hatvan egynéhány év már elég súly ahhoz, hogy a föld fele húzza a léghajót”, amikor Weöres hangja személyessé vált. A látszólagos személytelenség magyarázataként Orbán Ottó régióhoz kötöttségét nevezi meg; ebben a világban szinte kötelező valamiféle bezárkózás az értékesbe. Aztán bekövetkezik a „kelet-európai determináltságból” való kitörés:,„Áramütéstől tántorgok a kontinensek közti hídon én is / legfőbb becsvágyam, hogy én gondoljam azt, amit gondolok /, és ne a helyzetem, még pontosabban ne csak az” (A híd). E szemléletváltás jele aztán az érett költő vallomása: „hogy jó profiként, aki minden tudhatót tud a szakmájáról tudjam / a legfontosabbat, hogy a szakma a szaktudás szintjét elérve semmi, minden a lélek és a vér” (Színes fűm). Ez a váltás hozza aztán magával a vers funkciójának változását is. Amíg az ifjúkori vers tagad és bezár, addig a 80-as évektől egyre erősödik a hit a „költészet hatalmában”, abban, hogy a versnek valami közös emberit kell mondania, és a költő személyességének mozzanatai valamiképpen közhasznúvá válhatnak. „ha a vers csak zörömböl, csetres edényként csörömpöl, / ha szövete csupa rongy is, akkor is Isten fiát / menekítjük egy szamáron, át valamilyen határon” - mondja a Holló című vers. „Mi a költészet, mesterek közt mester, - kérdezi Arany Jánostól - ez 282
