Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Tóth H. Zsolt: Fáradtság és lendület (Szenteleky Kornél: Nyári délelőtt - egybegyűjtött novellák, regény 1923-1933)
ban - a kisebbségi életnek a valóságában, az érdem és az érték előtt fejet hajtva, de akár a saját sorainkban is kellő megfontoltsággal, ám kendőzetlenül bírálva azt, ami előítélet, önámítás vagy rossz önzés. Csakis így lendítheti előre a ksiebbség a világot a humanizálódás útján. S Végei László is csak ily módon zárkózhat fel teljesen kisebbségünk ön tudatosabb tagjai mellé, hogy akármikor - akár velük is - konstruktív vitát folytasson. Mindannyiunk okulására. (Cserépfalvi, Budapest, 1992.) Fáradtság és lendület SZENTELEKY KORNÉL: NYÁRI DÉLELŐTT (EGYBEGYÚJTÖTT NOVELLÁK, REGÉNY 1923-1933) „Megjelent az író születésének századik és halálának hatvanadik évfordulóján” - olvashattuk az 1993-as évre célzó megjegyzést a kötet elején, bár kissé megkésve, hiszen az újvidéki Fórum Kiadó kiadványa a legtöbbünkhöz csupán az 1994-es Ünnepi Könyvhét alkalmából érkezett meg. De megérkezett — s vele együtt újra itt van az esély, hogy felfedezzük, s végre valóban érdemei szerint méltányoljuk Szenteleky Kornélt, az irodalomszervezőt, s mindenekelőtt (mert ezen a téren van a legtöbb adósságunk) Szenteleky Koméit, az írót. A Bori Imre szerkesztőmunkáját dicsérő, ízléses kiállítású könyv valójában egy Szenteleky-életműkiadás második darabja, az egybegyűjtött írások első, Egy fáradt szív szerelmei című, még 1988-ban megjelent kötetének folytatása. íme, kirajzolódhatnak hát egy portré eddig homályban maradt vonásai, s megvilágosodhatnak az eddig észrevétlenül hagyott részletek. Aki viszont élni kíván ezekkel a megismerési lehetőségekkel, az hamarosan tudatára ébred egy rendkívül sajátos paradoxonnak: minthogy egymással nehezen összeegyeztethetőnek vélhető írói tulajdonságokkal fog szembesülni. Vitathatatlan tény, hogy Szenteleky elsősorban irodalmi vezérként, programadó szerkesztőként, s a vajdasági irodalom elméletének, a regionális „helyi színek” teóriájának megalkotójaként került be az irodalmi köztudatba. Mindezek a szerepek pedig természetszerűleg egy agilis és energikus, tetterős és lendületes művészi személyiséget feltételeznének, vagyis olyasvalakit, aki alkotásaiban is ilyen és ehhez hasonló tulajdonságokat tud felmutatni és kifejezni. A Szenteleky-paradoxon lényege viszont éppen abban áll, hogy a kötetben összegyűjtött prózák túlnyomó része inkább egyfajta dekadens szenzualizmus termésének látszik, amelyben kifinomult, már-már túlfinomult érzések hozzák létre az elvágyódó szépségkultusz és a félelmes halálhangulatok találkozását. Ezt a szembeszökő ellentmondást, a fáradtság és a lendület látszólagos összeférhetetlenségét talán fel lehetne oldani azzal a kijelentéssel, hogy Szenteleky „kétlelkű” alkat, de még ebben az esetben is — a leegyszerűsítő látásmód elkerülése céljából - határozottan el kellene választani egymástól a szerző teoretikusi és prózaírói megnyilvánulásait. TÓT H. ZSOLT 277
