Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Tóth H. Zsolt: Fáradtság és lendület (Szenteleky Kornél: Nyári délelőtt - egybegyűjtött novellák, regény 1923-1933)
Mert honnan indult el Szenteleky, a gondolkodó? Megdöbbentő módon éppen a „vajdasági irodalom” létének tagadásától. A Levél D. J. barátomhoz a „vajdasági irodalom”-ról című, híres írásában például Dettre Jánossal vitatkozva még így érvelt: „talán ki szabad mondanom a kívánságom: ne legyen »vajdasági irodalom«. Legyenek írók a Vajdaságban, de hagyjuk a couleur locale-t meg a sajátos vajdasági lelket. Próbáljunk írni, ha tudunk, ha merünk, ne törődjünk olyan jelző kiérdemlésére, amely számunkra csak kötelességet, kötöttséget, nyűgös alkalmazkodást jelent, de amely nem fejezi ki művészi munkánk becsét, hitét és törekvéseit”. Pár éven belül azonban a helyhez köthetetlen szépség keresésének eszméjét felváltja az írói felelősség tudatos vállalásának elhatározása. 1932-ben, írói felelősségünk című tanulmányában Szenteleky így fogalmaz: „Itt már nem lehet könnyelmű, szeszélyes, hitetlen játékot űzni a szavakkal, a szépséggel, az eszmékkel és az igazságokkal. Itt vallani és vállalni kell a leírt szót és az ezzel járó felelősséget. Adott-e valamit az író írásával népének? Vállalta-e népének sorsát, baját, problémáit és vágyvilágát?”. S honnan indult el Szenteleky, az író? Az esztétizáló modernségtől, az érzelmek kultuszától. Kezdeti törekvéseinek lényegét tökéletesen ábrázolja az a hitvallása is, amelyet előszóként az Úgy fáj az élet című prózakötetének 1925-ös szabadkai kiadása elé illesztett: „Panaszok, sóhajok, ámulások, vágyak, rajongások, nyöszörgések, elkábu- lások, csüggedések, álmok, emlékezések, meglátások, hazugságok, dalok, jajok, tűnődések, mámorok, hívések, várások, lázadások, elfáradások, mindig csak érzések és érzések és érzések. Eliramlott napok és elsápadt hangulatok arcai néznek felém e könyvből s ezek mind az enyémek, az én orcáim, az én tekinteteim, az én lelkemnek változásai. (...) Papírra vetem lelkem szeszélyes állapotait, ahogy azt a belső szükségesség parancsolja. Csodálkozom az élet érthetetlenségén és véresre horzsol a mindennap, mint tüskés tarló, amelyen meztéláb kell végigfutni a beteg, fehér, városi kisfiúnak”. S mintha csak önmagával polemizálna, mintha a korábbi önmaga által megtestesített művész magatartását támadná, Akácok alatt című tanulmányában már a következőket hangoztatja: „Az, aki egy bácskai faluban ábrándos, rokokós andalúziai történeteket ír, az ügyes írásművésszé nőheti ki magát, de nem lehet igazi mai író. Az igazi írónak élnie kell a mában. Bele kell kapaszkodnia az idő, a talaj, a tények, a társadalmi adottságok pozitívumába”. A gondolkodó és az író szemléletváltása azonban nem azonos ütemben megy végbe. Szenteleky „kétlelkű” személyiség tehát - de amíg gondolkodóként két, egymástól különböző lelkisége időben szabályosan követi egymást, addig lehetséges írói énjei sokkal kuszábban váltakozva, az időbeli határokat olykor figyelmen kívül hagyva érvényesülnek. Szenteleky írói átformálódása ezek szerint ugyan végbemegy, a lírai fájdalmak, s lágyan omló érzészuhatagok realistább, a világ napi gondjai iránt nyitottabb prózává tisztulnak, egyszerűsödnek - ám ennek ellenére pontatlan volna az az állítás, hogy a bácskai problémákkal számot vető Szenteleky írásaiból kivesznének a túlfinomult érzékenységek és a rebbenékeny észlelések. Annak bizonyítására, hogy az író metamorfózisa csak viszonylagosnak mondható, már az is elegendő lehet, ha párhuzamba állítjuk, s összevetjük az életmű két, fő tartópillérének számító Szenteleky-regényt. A Kesergő szerelem kapcsán eddig Krúdy hatását volt szokás hangsúlyozni - de ezt a szokást talán nem mindig volna szerencsés követni. Már csak azért sem, mert Krúdy hősei szinte kizárólag bohémek, akik rafinált módokon képesek magukévá tenni az életet fűszerező legfőbb élvezeteket; ezzel szemben Szenteleky első regényének hőse, Lengváry Alfréd más irodalmi rokonságba illeszkedik, ő inkább egy fásult, megfáradt dendinek mutatkozik, hisz ő nem élvezi, sokkal inkább elszenvedi az életet. A Kesergő szerelem épp ezért nem bohémregény, hanem dendiregény, s mint ilyen, eléggé kiterjedt kapcsolatrendszer részeként kezelhető — leginkább Szép Ernő (Lila ákác), Molnár Ferenc (Andor), Szomory Dezső (A párizsi regény), Komor András (Jane and Jonny), Somlyó Zoltán (Őszi regény) vagy - hogy egy szintén a határokon túl született alkotást 278
