Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vajda Gábor: Homályos értékfogalmak (Végel László: Lemondás és megmaradás)

ugyanis, miként szóban forgó esszékötete is elárulja, időnként viszonylag nyíltan is kifejezte politikai különvéleményét. Nem tudom, napvilágot látott-e szerb-horvát nyelven is az az írása, amelyben a szlovénoknak a kultúráját dicsőíti akkor, amikor az ilyen beállítotság hazaárulásnak számított. Valószínűleg, de ha nem, akkor is ugyanennyire dicséret illeti bátorságáért és éleslátásáért. Meg más ehhez hasonló, a manipuláló politikusokat az elárult eszményeikre emlékeztető megnyilatkozásaiért. Ez utóbbit azért is fontos megemlítenem, hogy jelezzem: e szövegek homálya (sőt helyenkénti zavarossága) nem egyszerűen a bevallott alkotói félelmen múlik, hanem a műfajeszményen is. Az induló symposionistáknak azon a rögeszméjén, hogy az esszé akkor igazi, ha a fogalmaknak a költészete, illetve, ha csak egészen kevesen értik meg.

Amit azonban minden értelmesebb halandó kiolvashat a Lemondás és megmaradásból, az mindenféle hatalomnak, köztük a nemzeti csoportosulásoknak az elutasítása, egy abszolút fölülnézetnek a nevében. Végei mindazonáltal nem elsősorban a jogait követelő individuumnak, hanem a mindenkori kisebbségnek a hangadója. Sőt, a Biblia „utolsóból első lesz” maximájára és Szenteleky Kornél hajdnai tanítására emlékeztetve, sajátos miszticizmussal a jogfosztottakban látja a jövő emberét. Ez annál paradoxáli- sabb, minthogy semmit nem mond sem általában, sem pedig konkrétan a nemzeti kisebbségek feladatairól, cselekvésük minimumáról és maximumáról. Avagy nem bosszantó az ilyen kitétel?: „Megtanulod, hogy a kitartáshoz nem kell siker, a hűséghez nem kell bizonyíték, városod titkait akkor érted meg, ha közben sokszor eltávozol tőle”. Erre nyilván az ad magyarázatot, hogy Végei még fiatal korában beleszeretett az etikus csavargónak a szerepébe, s ennek emléke még akkor is köti, amikor már nem csupán a mozgástér szűkül t le, hanem az emberi hitelesség taktikázás útján való megőrzésének lehetősége is.

Tény és való: az állati ragaszkodás nem szeretet. Akkor szerethetek valamit, ha becsülöm is. Viszont a tudatos becsülésnek viszonyítás az alapja. Ehhez természetesen lehetőleg minél több tájat, nyelvet és kultúrát kell megismernünk; mindenekelőtt a miénkkel szomszédosokat. Tulajdonképpen Végeinek is ez az előfeltevése. Becsületére válik annak bevallása, hogy az ő nemzedékét dedukcióra tanították, ezért - tévesen — egy-másfél évtizedig a baloldali etika ellenére is az európaiságnak a vágyálma volt az irányadója. Azé az európaiságé, amelyet csupán könyvekből (főleg a klasszikus és az újabb német filozófia ideavilágából — mondom én) ismerhetett. Tagadhatatlanul nemes kultúrsznobizmus volt az övé, mégis (másokat, a hozzá képest haszonleső módon fel- legjárókat megelőzve, mintegy példát mutatva) ő jár elöl az önkritikával. Ezzel azért is hat már-már nevetségesen, mert még azt is elárulja: akkor járt először Nyugat-Eu- rópában (Németországban), amikor már felismerte önnön naivitását. (Hadd tegyem ehhez hozzá, hogy Végei a könyveiből viszonylag jól megtanult németül.)

Végül is: hogyan tovább? Ahogyan a köteteim ígéri: „lemondva” és „megmaradva”? De vajon nem zárja-e ki kölcsönösen egymást ez a két állapot? Szerintem mindenképpen. Az etikus írónak újabban aligha a menekülés kínálja a hiteles értelmiségi magatartást. A kultúra melletti kiállás ma létszükséglet. Feltétlenül fontos ugyanis annak tudatosítása, hogy mire van szüksége a számbeli kisebbségnek a fennmaradásához; hogyan csonkítja meg önmagát, ha pusztán a biológiai fennmaradására, tehát minél teljesebb elszigetelődésére összpontosítja a figyelmét; mennyire káros a nyitottság igényének túlhangsúlyozása akkor, mikor nem több haszonleső s kulturális értelemben is öngyilkos lojalitásnál; mely intézmények szavatolhatják számára a kulturális függetlenségnek megfelelő minimumot; mikor lépik át a kisebbségi politikusok annak a szakterületnek a határát, amelyen más vélemények illetékesebbek stb.

Egyszóval úgy látszik, hogy ma az írástudónak a legkevésbé sem az elvont, hanem a konkrét kultúrán kell dolgoznia. A kelet-közép-európai kultúrának — sem a nyolcvanas években, sem pedig ma — nincs „alkímiája” (szemben Végei állításával), hanem - a hatalmas nehézségek ellenére is - reális szükségletei vannak. A munkának nem gyanús pincékben, boszorkánykonyhákon kell folynia, hanem — minél példamutatób276