Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vajda Gábor: Homályos értékfogalmak (Végel László: Lemondás és megmaradás)

lások és a halvány párhuzamok nehezítik meg könyve olvasását, hanem nyelvének stilisztikailag olykor még mindig vitatható metaforizáltsága is. A régi szállóige - a stílus maga az ember - nála mindenesetre feltétlenül érvényes, hiszen a hirdetett magatartás a rejtőzködő emberséggel azonos, ez viszont hol húzódhatna meg kevésbé észrevehetően, mint a stilisztikai formák kanyargós hegyi ösvényein? Mert amit Végei önmagából feltár, az inkább álcázza őt. Hogy Újvidékhez képest is vidéki származású, s hogy rokonszenve a plebejusokhoz köti, azt eddig is tudtuk. Azt azonban már kevésbé - s erről ez alkalommal sem beszél —, hogy miért kellett eltávolodnia a szenttamási városszéli szegényeknek a világától. Miért nem kell ő ezeknek a mindinkább a saját nyomorúságukra hagyott embereknek? És - hitelesebben fogalmazva - mi távolítja el öt hajdani sorstársaitól? Ha ezeket a (talán freudi értelemben véve is alapvető) kérdéseket megválaszolná, a világgal való szembenállása is kevésbé tűnne romantikusan világfájdalmasnak.

így azt a gyanút keltheti az olvasóban, hogy bőven van takargatnivalója. Mert amennyire természetes az, hogy a vallomást tevő a többi bűnöshöz képest ártatlannak tudja magát (s leginkább az is, főleg, ha önkéntesen, belátásból nyilatkozik meg), szintén magától értődő, miszerint nem az érzelmes panasznak, a véleménynek, a meggyőződésnek, hanem az adatoknak, leírt helyzeteknek kell bizonyítékként szolgálniuk, hogy a vallomástevö megőrzött emberségének tényét maga az olvasó ismerhesse fel. Végei a cinkosságának fokát (a naiv lelkesedés és a kényszerű bűnrészesség között meghúzható határt) illetően némileg ingadozva felmenti magát az olvasó előtt, tehát nem adja meg másoknak az önálló ítélethozatal lehetőségét. Viszont ugyanilyen egyértelműen vádolja és kárhoztatja azokat, akik szerinte felelősök Jugoszlávia politikai és kulturális hanyatlásáért és a nacionalizmusok térhódításáért. Szerinte a folyamatossághoz nem férhet kétség: a régebbi piroskák az újabb érdekeiknek megfelelően ruhát cserélve váltak hófehérkékké. Hol van - ha van — ebben az átvedlésben Végeinek mint értelmiséginek a helye?

Az esszésorozat tanúsága szerint a margón kívül. Ide - s ezt legalább annyira az író eddigi pályáját ismerve állítjuk, mint a rébuszos szövegekből következtetjük - mindenekelőtt újbaloldali beállítottsága miatt került. A vajdasági kultúrbürokráciával csupán néhány évig sikerült úgy-ahogy kiegyeznie. Nem felelt meg neki a tartomány avantgárd-etnográfiai biedermeiere, mert idegen volt tőle a teljes szabadság hiányának pótlásaként kialakult túlkompenzáció-formának az ikerdivatja: a grafomániás irodalmi semmitmondás, vagy a táj lehatárolt művelődési múltjában való bogarászás. De a nálunk ritkábban jelentkező túlzott nyelvi igényesség sem volt ínyére. Ezért a nagy- jugoszláv értelmiségi létnek a mélyvizébe ugrott fejest, vigyázva, hogy jugoszláv voltában a nyilvánosság előtti szerepléseit ne akadályozhassa anyanyelve, magyarsága. Végeinek ekkori tévedései nem elsősorban abban voltak, amit állított (pl. Macedónia állítólag közelebb állt hozzá, mint Magyarország), hanem amire nem figyelhetett, vagy amit el kellett hallgatnia.

Végül aztán — miként a Lemondás és megmaradás esszéi tanúsítják — a kezdetben lezorítottak közül több minden felszínre került. így mindenekelőtt az író folyamatos viaskodása az anya- és az államnyelvvel. Milyen nehéz mindig az egyik nyelven gondolkozni s a másikon keresgélni a megfelelő szavakat? Mennyivel kevesebbet mond az ember, ha önkifejezése nem lehet spontán? S mennyivel szegényebb az anyanyelvi kultúrája is, ha napról napra nem azt gyakorolhatja? Milyen kellemetlen a folyamatosan létező, lerombolhatatlan válaszfal, amely még nehézkesebbé teszi a különböző anyanyelvű barátoknak a kommunikációját? Az ehhez hasonló panaszok jó néhány oldalt töltenek ki Végei könyvében. Arról azonban nem szól: mi késztette arra, hogy az ilyen rejtett lelki problémát okozó barátságok fájdalmasan elszaporodjanak életében; miért nem foglalkozhatott többet anyanyelvi kultúrájával, illetve azokkal, akik számára ez a kultúra egzisztenciális kérdése volt.

Tévednénk azonban, ha csak a ravaszul lojális karrieristát látnánk Végeiben. írónk

275