Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Vajda Gábor: Homályos értékfogalmak (Végel László: Lemondás és megmaradás)
VAJDA GÁBOR Homályos értékfogalmak VÉGEL LÁSZLÓ: LEMONDÁS ÉS MEGMARADÁS Végei László könyvének olvasása közben állandóan szem előtt kell tartanunk azt, amit az esszékötet hátlapján olvashatunk. Azt ti., hogy ezek az esszék a nyolcvanas években, vagyis még a háború előtt keletkeztek. Ez akkor is fontos, ha az író magatartása nem változott lényegesen az utóbbi években. Fontos, mert Nagy Jugoszlávia öngyilkossága, a minden képzeletet fölülmúló öldöklés minden bizonnyal fokozta volna az író kétség- beesését s ugyanakkor a passzivitását még inkább megindokolta volna. E sorok írója megérti, mi késztette Végeit öt vagy tíz évvel ezelőtt az elvont leszámolásnak és a részleges önkritikának, a mindennel szembeni fenntartásosságnak a rezignált hangnemébe, ugyanakkor ma a legkevésbé tudja elfogadni a nyílt cselekvéskísérlettől való elzárkózásnak ezt az ellentmondásos etikáját. A Lemondás és megmaradás c. könyv önszellemrajzi, önerkölcsrajzi regény, különös tekintettel a szerző társadalmi és világszemléleti meghasonlására, politikai viselt dolgaira. Olyan irányvesztettség állapotában kikényszerült vallomás, amely csak valamiféle homályos utópiában, emberiségképzetben reménykedhet, ha valóban nem mímeli a hitet. Végei akaratlanul is egy nemzedék csődjéről, eszményeinek feladásáról, a teljes manipuláltság állapotának felismeréséről beszél, s ezáltal a teljes összeomlás előtt mutat rá a második világháború utáni Jugoszlávia értéktudatának hamisságára, a látszatoknak és a lényegnek egyre növekvő ellentétére. Ez az attitűd abban különbözik a szerző hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején írt szépprózájának üzenetétől, hogy bár ott is a bukás, a marginalitás tematizálódott, legalább a fiatalok irracionális boldogulásába vetett hite volt érzékletes. A két regény a külön-út lehetőségét tartogatta legalábbis azok számára, akik nem megszállottan igyekezték érvényesíteni vélt vagy valós igazságaikat. Az esszék írásának éveiben az író tapasztalata s az előtte omladozó társadalmi élet már nem bontható típusokra, hogy azok összessége fejezze ki az alkotói üzenetet. Az író kénytelen volt megmártózni abban, amitől addig idegenkedett, s a hetvenes években a Magyar Szó Kilátó rovatát szerkesztve sokban alkalmazkodott a bolsevik művelődéspolitika elvárásaihoz. Hogy miben és hogyan, arról semmit sem árul el. Arról sem mond egy szót sem, hogy a nyolcvanas években milyen feltételek mellett lehetett az Újvidéki Televíziónak a dramaturgja, s hogy melyek voltak a lelkiismereti és párt- politikai határai tevékenységének. Mi távolabbi értelmét látta annak, hogy tanulmánysorozatot írjon az akkori jugoszláv színházi bemutatókról, jugoszláv drámaírók műveiről, s hogy ki olvasta el ezeket a Fórum Könyvkiadó által magyar nyelven kiadott esszéket? Egyszóval az írót is bénító súlyos értékválságnak az elmúlt évtizede (még az elején) csak egy újabb regényt eredményezhetett, amely a lelkesedés éveibe való visszamerülés, az illúziókkal való leszámolás által válhatott autentikussá. Ez az önvizsgálat ismétlődik meg a Lemondás és megmaradás eszmefuttatásaiban, ám mivel itt az író már nem gondolkodhat részben megismert, részben pedig kitalált emberi sorsokban, több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszolni képes. A problémák felvetése azért sem lehet teljes és nyílt, mert Végei László az esszének még mindig a lehető legelvontabb formáját műveli. Ám nem csupán a homályos uta274
