Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Cukor György: Advocatus Diaboli (próza)
az ember alkotta és belakta falu hullt volna elemeire. Fejünkben a vízszolgáltatás megszűntét áramkimaradások követték, megsüketültek az Intézet telefonjai, széthasadtak a radiátorok, s a nagycsarnokban felpúposodott a padló. Egy csendes, nyugodt éjszakán pedig a főhomlokzat robogva az utcára dőlt. Az épületnek ez az egyre porózusabb állaga úgy ütött át a szerkezeti anyagokon, mintha valaki rég elképzelte volna már, s elátkozván a helyet „Hullj ripityára!”, átka megfogant volna, mert ebben az összeomlásban, lassú széthullásban nem volt semmi életszerű, közhellyel szólva: belülről hatolt kifelé megállíthatatlanul, mint egy fordított teremtés. És terjedt tovább, mint a ragály, mintha az orbánc színe ütött volna ki betonon, téglán, vakolaton, a kirakatüvegek fényes homokként lecsorogtak a járdára, a házfalakról nagy táblákban mállott le a vakolat, s az utcákon elvadult állatcsordák trappoltak végig. Oda már az Intézet tájszólásba oltott idiotizmusa, tovább- és továbbképzéseinek bornírt elmeéle, érdek-, dac- és eszmeszövetségei, a főbejárat helyén szabad behatolás esik ebbe az építészeti roncsmaradékba, az épületbelsőt, mintha az utcának tárná ki magát, átjárja a szél, szabaddá lett lépcsőin girhes, sárga sakálok ücsörögnek, sétálgatnak, ásítoznak görbe háttal, s a mély homokban ott végzik el szükségüket, ahol rájuk érik, a világossárga homokanyagban elbarnult foltok csillagalakzatai és kagylószerű, konkáv öblei, meg a rolád és virágbimbó hengerzetű homokhurkácskák jelzik, hogy e sárga, porkavarta sakálképzetek magát a homokot fogyasztják és ürítik, s a szél hátán szabadon flangálnak a leomlott előfalú épületcsonkban. Keshedt báli cipő, orrával a homokba tűzve, fakó számlamásolat, homokot daráló ventilátor jelzi csak, hogy az óvatos láb megszentelt helyre lép. Rozoga emlékeinkben itt már a szél zenél jótékonyan. Ezt a működést nem regulázza semmiféle rendtartás, s a kutató szem a hajdan üvegfalú fülkevázban hiába keresné a szolgálattevőt, de porból és szellemből, melyekből minden bomlásra új inkarnáció felel a létet magára öltve, támasszunk élőt a homokkal korbácsoló szélben, s olyan képzetszerűt, mint valaha lehetett, mert a hajdaninak, a valamikor elevennek valódisága, naturális mivolta mainapság erősen kétségbe vonható. Mert nem a portás tapintatos személye, hanem attraktív szerepköre az a valódi Jelenség”, mely a Siketek Intézetének létesítő elvéhez szükségszerű járulékként adódik, határozott különbséget téve képzet és képzelgés között emlékeinkben. Tárjuk ki hát a hajdani üvegajtót a belső, velőt rázó csendben. Szolgálatkész portás siet elénk, s az Intézet jellegéből adódóan kézjelekkel és kihallható belső beszéddel tudtunkra adja, hogy tájékozatlanok vagyunk a kulturált őgyelgés tekintetében: KITKERÉS!, kérdezi szabványmosollyal, amire minden zavart ügyfél általában a saját nevét mondja be, azaz identitását keresi egy tudatalatti síkon. Szerencsétlenül állva a műmárvány padlaton, épp egy nyári fénytócsa közepén. Dolga ekkor a nyári ruhatáros kezére adni a látogatót, aki kabát híján semmitől sem tudja megfosztani, így csak egy jelképes fertőtlenítésnek veti alá: TÁSKA?, s kiszolgáltatja a portásnak az ügyfelet. FeZszólok, mondja ez, s a belső beszéd nyelvén ezt mondja a telefonba körülbelül: ;,C. Gy. elvtárs, itt van valami Gy. C. úr, magát keresi, /é/küldöm.” TIZENHARMASIRODA!, fordul hozzánk mosolyogva, s mehet máris, aki belőlünk leválva megcélozza a lépcsőt s odafónt önmagát. De aki elképzelt magunkból lent maradt a portás mellett, az belékarol, szolgálatos ábrázatot ölt, hogy eloszlassa a portási magányt, mely az ezután 265
