Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Cukor György: Advocatus Diaboli (próza)
szakfogásaihoz idomított bennünket, minket: a még eleveneket. Pozitúrát, mimikát, fejtartást állítgatva, görbítve, s végül is összenyomva dugott bennünket dobozának méretarányosan szűkebb terébe. És csatt: el-elröpült a kismadár, csatt, az összelapított poén. A fény pedig lassan, nagyon lassan szállt a lencséig, megöregedtünk közben, mert nem voltunk a fölvétel előtt a valódinál idősebbre maszkírozva, hogy a fotó valamikor időszerű legyen, így hát bármi ezüstlakodalmi fotóból is visszarajzolható egy esküvői kép, ajkakat pirosra, párát a szemgolyóra, opálos érzelmet a pupillára, mintha az akkori idők füledéke volna, valamint rózsás orcák és kész: ott vigyorog arcunk tetszetősen fólravatalozva: vissza- rajzolhatók vagyunk. Mintha Orpheusz menne ki — Van Gogh holtfáradt, bakonyjúdási bakancsában - a helyszínről, s a családi fotókba jutna el. És nem látszik a lába. Nincs poén, marad a fakuló fotó-allegória mellé a szöveg, de helyes volt kicsinek a Lali, mikor is játszott a kövérek-soványak meccsen itt a faluban? Emlékek, kizárólag magánügyben. Azóta elszaggattuk az ünneplőinget, s valami árokszélen rozsdásan kilukadt a dob. Talán semmi nyom. Újraretusál- tatnánk mindent. Igazira. Mint a halál, végzi dolgát a fény: a sötét fotópapír fehér lesz, a bomlás a fehéret szivárványos színekre bontja, s idő múltán megjelenik ismét a hajdani, időtlen, ragyogó Nap-sárga 3. A portást mindig kellemetlenül érintette, ha kötelmeire, az okiratra, a ’szigorúan belső használatra’ felzetű dokumentumra kellett hivatkoznia, ámbár lelkes megértéssel fogadott minden rendtartásszerű okmányt, minden utasítást, mely tennivalóit behatárolta és tanácstalanságát - ami abból eredt, hogy nem csupán a rendtartásnak igyekezett teljes szívvel megfelelni, de a Siketek Intézetének dolgozóival is jó kapcsolatot tartott, becsülte igyekezetüket, alkalmankénti könnyelműségüket, gondterhelt gyerekességüket — mely eset adtán hivatástudattal párosult - is eloszlatta, ám meg kell jegyeznünk, hogy a felsőbbséghez húzott, javára írható viszont, hogy nem a felsőbbséget megszemélyesítő bürokratához, hanem ennek pozíciójához, ami kétségtelenül előkelőbb, mint egy esendő, fősüket személy. Ha most, idők jártával ezt a bizonyos okiratot teljes terjedelmében közzétennénk, az véleménye szerint is fólérne valamely nemzeti szentség leköpésével. „Elmúltak már azok a kellemetlen idők - vélekedne -, s nem is voltak olyan kellemetlenek, ha jól meggondoljuk.” Tepertek falut, melyben a közhasznú és jövőbe hasító művelődési főintézet, az említett Siketek Intézete működött, s adott jószolgálati indulatú koncerteket, betemette emlékeinkben a sívó homok, helyén New- Tepertek tornyain csillog-villog a hajnali fény. A hajnal, a napfólkelte melengető képét társíthatnánk mostani benyomásainkhoz, melyeket - már en- gedelmet - egy portási benső vetít ki egyazon házakra, utcákra, New-Tepertek Ipartelepek és New-Tepertek Külső állomásokra. „Szegények vagyunk - vélekedne mosolyogva -, de éltünk már rosszabbul is.” Hogy betemette O-Te- perteket emlékeinkben a homok, nem az elemi csapás határozott térfoglalásával történt, inkább egy fordított terjeszkedést kell elképzelnünk, mintha 264
