Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Kabdebó Tamás: Ne lopj! (esszé)

A tízparancsolat megszövegezői még nem a bioszféra lehetőségeire és korlátáira gondoltak, amikor az állatvilágot az embernek alárendeltetett fi- lumnak tekintették - de facto ez ma is, dacára az Állatvédő Ligák megmozdulásainak -, és nem aggódtak a túlszaporulat miatt, amikor az Ószövetség embereit sokasodásra biztatták. Azaz, ki tudja? Ha feltételezzük azt, hogy ez, a mi világunk és emberiségünk más, űrbéli világokat meghódít majd, az egyfóldre értelemzett túlszaporulat a múlté lehet, egy, a több égitestet birtokló majdani emberiség számára. Egyelőre azonban, az Egyesült Nemzeteknek az emberi jogokat lefektető chartája, a fóldgolyóbis embereinek jogaira vonatkozik csupán, s ugyanúgy a „tízparancsolat” egyes tételeiben gyökeredzik, mint az ír Alkotmány (mutatis mutandis), melyet a katolikus főpapság ellenőrzése alatt fogalmaztak meg, az évszázad harmadik évtizedében. Hammurabi törvényeitől kezdve, az új afrikai országok köz-kódexeiig, a birtoklás módjait meghatározták, és a tulajdonmegfosztást büntették. A híres Szent István-i és Szent László-i törvények - a lopásért a kéz levágása jár - egyrészt a parancsolatokra, s azon túl, a legszigorúbban értelmezett emberi „igazságérzetre” támaszkodnak, másrészt, drakonikus vadságukban párhuzamra lelnek, egyes arab országok mai törvénygyakorlatában. Az állatok világában a tulajdonjog főképp (egyes fajoknál kizárólagosan) a területjogra és a nőstény birtoklásának (megtermékenyítésének) jogára vonatkozik. Ma már tudjuk, hogy a madarak éneke a hang erejével véd, mondjuk egy lombos fát a rigó, vagy egy bokorcsoportot a fülemüle számára. A legerősebb kakas magáénak tekinti a szemétdombját, a legerősebb szarvasbika tjz erdő egy részét, illetve az odajáró csorda teheneit. A területek és a nőstények (azaz a meghágási jog) elorzása, durván számítva, megfelel az emberi rablás ismérvének, míg a belopakodó hím titkos területfoglalása, illetve nőszölése „megfelel” a lopásnak. A lopás lényege, ugyebár, hogy titkon, vagy a tulajdonos távollétében történik* s így enyhébbnek minősül az erőszakot igénybe vevő rablásnál. Mindazonáltal a tízparancsolat nem különíti el a rablás gondolatát a tiltások között, hisz a 9. és 10. parancsolat látszólag a hetediknél enyhébb, mivel csak a „kívánást” jelöli meg nemkívánatos dologként. Az egyházatyák úgy segítenek a dolgon, hogy a lopás égisze alatt a rablást is, azaz az eltulajdonítás minden jogtalan fajtáját is kommentálják.

Az állatvilág egészére érvényes a tulajdon igénye. A halaknak például megvan a maguk Járása”, ha növényevők, mint a ponty, meg a keszeg, s a maguk „vadászterülete”, ha ragadozó halakról beszélünk, mint pl. a csuka. Horgászok előtt ismeretes egy adott tó csukatársadalmának a szokása, hogy csíkokra/hasábokra osztják fel a tó mélyét, s mindenik a maga csíkjának vonalába áll. Ez a felosztás persze nem abszolút. A nagyobb halak egyre több területet kívánnak, s el-elfoglalják a kisebbek területeit; éhínség vagy prédaszűke idején az egyébként „beálló” csukák pásztázni kezdik egymás területeit, és az is előfordul, hogy megtámadják, megeszik egymást.

Mintha ennek a szokásnak is meglenne a maga pandantja az emberi társadalomban. A lopás elszaporodása egyidejű az „elidegenedéssel”. A rablásé

* A nemzetközi monda- és népdalkincsből: ,A kutya, a konyhából, a kolbászt ellopta...” A nevelt, háziasított kutyának „fogalmai” vannak a tulajdonról. A külvilágtól védi a háza táját. Ha „lop”, utána „bűntudatot érez”, mely lehet, ugyebár, a büntetéstől való félelem.

245