Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Határ Győző: Életút 3.

ták, de áttételes volt s lemondtak róla. „A mellem.” Klinikai ridegséggel. A szónak nincs erotikája, csak rémülete:- A mellem, az én világszép melleim, amiért bolondultatok ti férfiak! - üvöltötte és odarántotta a kezem: - Victor! Feel it! Tapintsa meg! - Azzal kirántotta melltartójából a rózsaszín gumitömlőt: - Ide jutottam! A szemem kisírtam! Most ugye: ugye most nem tud tanácsot adni?! Mire várjak? Merjem? Megtegyem?

Osterley Park messze van, a temetésére nem mentem ki, pedig a férje megtelefonálta. A halottaim között tartom számon, pedig emlékezetem kle- resztóriumában annyi van, bogy már nem fér. Maggie elfulladó rekedtsége, kisírt, szarkalábasra száradt szemei egy másik jajgató sírást juttatnak eszembe s előmbe hoznak egy másik kísértetet, azét, aki lefogta a kezem s neki köszönhetem, hogy felhagytam a kísérletezéssel s nem írtam többé angolul.

„Feledést keresni: ez az emlékezés legélesebb módja” - írja Bachelard valahol s tán én is azért mesélem mindezt, Maggie-t, Anne-t meg aki még hátra van, hogy túladjak rajta és ráejtsem a feledés mázsás fedelét. Mázsás teher a kiüresedett szív, Lorcsikám, a szív, amelynek nincs kit szeretnie s mohósága a meddő méhé, amely nem fogan. Lévén, hogy valakit szeretnünk kényteleníttetik, kell — mert ha nincs kit, abba belebetegszünk: ez az a hétputtonyos igazság, amit a jeles bécsi orvostudor sarlatánfejedelem libidónak nevezett el. S ez lehetett Anne Morris titka is, Anne-é, aki, már a babaházban, mint rendszeres „lelátogatója”, szerethetnékje hiánykontúrjait Édesanyám imaginárius alakjával próbálta betölteni; s tette ezt azontúl is - akkor is, amikor időszakos telefonérdeklődéssé fonnyadt a kapcsolat.

Londonországban nagy ritkaság az ilyen összefutás, a város teijedelménél fogva, de mi ketten egyszer egymásba ütköztünk a rondán behemót, négy- kéményes erőműtelep tőszomszédságában, a Battersea kerületnek azon a sivár utcakeresztezésén, ahol négerek, indiaiak közt az ördög tudja, mi keresnivalónk volt; és elsőnek az bukott ki belőlem, magam is letaglózva még, hiszen tudtam, hogy bálványozta. Ott, az utcasarkon, elmondtam neki Édesanyám tragikus halála igaz történetét.- Tudtam. Megéreztem — méregetett idegenül, sötéten. Anne a sarokkocsma falának dőlt, mintha kirúgták volna alóla a lábát - mintha odarúgta volna a ló; és rám, az idegenre - azzal a nézéssel, a hirtelen meggyűlöltnek, a semmirekellő kitagadottnak úgy mondta:- Megéreztem! Hogy ez lesz a vége! Mert így vigyázott rá! It’s your responsibility! It’s your doing! Maga volt az oka!

A filiszteus voltam, akire a csontsovány Sámson rádönti a templomot. A semmirekellő Idegen; Földiek és Mennyek bírái előtt a felmenthetetlen gazember. S ezekkel a gazember szemekkel bűnöm-beismerve néztem a kocsmafalnál a csontrafogyott, sovány, odavert-odatántorodott nőt, vállgödre sótartóit s elmázolt arcán a sziklából fakasztott könny csodáját. Oly bőven ömlött-özönlött, messze előreugródva a könny a szeméből, mintha nem vén- lánykönnyek-árja lett volna, hanem valami belső, közúti csőrepedés.

19