Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Határ Győző: Életút 3.

KL Orvosa, bábája? Angolok?

Skótok. A rádiónál összemelegedtem egy skót nyelvésszel. George N. Campbell mesternyelvész volt a javából, Honti Rezső és Jean-Luc-Moreau lélekrokona; ő is, mint emezek, harminc nyelven beszélt: minden évben hozzátanult egyet (ebből sejtheted, hogy túl volt az ötvenen) és magyarul is, biztosan százszor jobban Mezzofantinál. Az anyagiakat egy kézlegyintéssel intézte el, it’s a labour of love, mondta, és nekilátott. George egy honfitársnőjét is beszervezte, félig-meddig tudtomon kívül s ketten kézzel-lábbal segítettek. Zseniális ötlet volt: Margaret L. — mindenki „Maggie”-je a leírórészleg élén - egyszerűen kiosztotta a lányoknak (bár az oroszlánrészét ő gépelte) s így, mire George a szövegsimításokkal elkészült, ezt a dögnagy gépiratot, amit most itt látsz, leírták nekem feketén. Magas, természetes-szőke, örök-jókedvű, azokon a hosszú lábain örökké nyargaló kanca volt ez a Maggie, pompás asszonypéldány, erősen extrovertált, ám e látszat egy rendkívül szentimentális kislányleiket rejtett, akinek állandó szüksége van lelkiklinikára. Hogy mi volt a kettejük viszonya, nem tudom, tán George éppen ezt a lelki támasz szerepét töltötte be, amíg meg nem jelentem a színen, és mindig egzotikus, aki magyar. Igaz, az osztályon a pletykazsák nők felfigyeltek, hogy túl sokat hívogatom a leíró részleg vezetőjét, meg kávézgatni is elégszer láthattak a gépirat fölött összehajolva; és a rádió roppant gettójában, merő unalomból, ilyenkor mindig megindul az összemesélés játékos intrikája. De ha most valamelyik Proko- piosz-krónikából ennél többet hámoznál ki, titkos légyottokat, melyekből évekre szóló viszony keletkezett, hát vedd észbe, Lorcsikám, hogy a Prokopiosz- piócának éltető eleme a botránykrónika s te csak ne adj hitelt a szavának. A prózai való az volt, hogy Maggie egy indiai fogorvos élettársa volt, kitől már nagyon szabadulhatott volna s a jelentkező férjjelöltek között dönteni nem tudván, hozzám fordult, letéve kezembe sorsát, hogy tőlem függ. Művelt nő volt, az Edinbourgh-i egyetemen abszolvált; papagáj-nyelvérzéke volt s úgy húzta nyelvére az akcentusokat, mint más a kezére a kesztyűt; kész kabaré volt, ha tudományát produkálta - mert általában erős skót akcentussal beszélt, de pillanat alatt, egy csettintésre: átváltott a Knightsbridge-i sznobok affektáló nyelvére vagy ha akarta, hát utánozta a királynő rádiószózatát s a megtévesztésig II. Erzsébet hangja volt, ha nem néztél oda. Történelem-és irodalom szakon végzett, így hát Konstantinápoly elfoglalásához és a fanarióták históriájához megvolt a kulcsa: tovább stilizálta-javította a szöveget már gépelés közben s erről a könyvről, a BEYOND értekezőprózájáról nem mondhatod, hogy nem ütötte meg a nyelvi átlagot. De hogy a könyvön, elkészültével, már nem volt mit konzultálni, maradt Maggie, az ő élete, öreg szülei, vagyonkája - hogy magamagával mitévő legyen. Az utolsó, akit elővezetett, Mr. L.-e, egy iskolaigazgató, megnyerte magas tetszésemet és azt tanácsoltam, hogy menjen hozzá. A dönteni képtelen Maggie mélyet sóhajtott, egy emlékkönnycseppet itatott fel csipkezsebkendőjével a szeme sarkából s - minthogy amit a régi rómaiak használtak, a könny-fiola már nem volt divatban - ezt a keszkenőt adta emlékbe (elhánynivalónak). Hozzáment s attól kezdve ritkábban láttam. Telefonon így jelentkezett:- It’s me, your BEYOND... - célozva a vastag gépiratra, amit nekem leírt volt. Üdvözlőkártyát küldött minden születésnapomra, utoljára még a kórházból is - mert elfelejtettem mondani, hogy mellrákkal négyszer operál18