Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Határ Győző: Életút 3.
de őt is, engem is, a francia nyomdafőnök egy elsöprő kézmozdulattal elintézett: kettőig se számoltam és „Victor” lett belőlem - KL És így is írtad alá? Nem. Végigültem jó tucat könyvüzletet, százával szignáltam a példányokat, de berögzött aláírásomon nem változtattam soha. S minthogy a succés d’estime afféle mini-népszerűséggel is jár, élveztem, hogy itt-ott„felismernek”, akadt, aki az utcán odajött hozzám, bevonszolt a szemközti könyvesboltba, és a frissen vásárolt könyvet aláíratta. Felismertek a Deux Magots-ban, hála Gara Lacinak, Geneviéve-nek meg Bosquet-nak, akik kézről kézre adogatva, bemutattak a Maison íróinak-költőinek; majd más recenzorok más festőknek - íróknak a Quartier Latin-hen. Sokukkal összemelegedtem, Clancier (Georges Emmanuel), André Frénaud, Paul Chaulot, Lucien Feuillade, Michel Manoll - hiszen sorolhatnám. Frénaud-t, Bosquet-t fordítottam is és bemutattam a „Költők a korfordulón” című rovatban (az Irodalmi Újságban). Chaulot, Clancier, Frénaud közeli jó barátaim lettek, Rousselot-ról nem is beszélve; de Bosquet és Nadeau — külön történet. Egy évtizedig, valahányszor Piroskámmal átruccantunk Párizsba, Bosquet-éknél párolgó finom vacsora várt: amerikai felesége mindig kitörő örömmel üdvözölte férje „angol” barátait s attól, hogy a beszédes asszony visszakapcsolhatott anyanyelvére, a társalgás szárnyakat kapott. Alain minden könyvét megküldte, a legtöbbről írtam is az IÜ-ban; s így volt alkalmam figyelemmel kísérni nem mindennapi tehetsége kibontakozását. De már Nadeau más eset volt: szörnyen értett a „megnyerő közvetlenség” szertartásához, de a ceremóniákhoz ragaszkodott. Járultam is udvarlására minden alkalommal, jóval azután is, hogy a Maison Julliard (a tulajdonos halála után) rövid év alatt s oly hirtelenséggel, mint ami jéghegynek megy: elsüllyedt, mint a Titanic (de e kiadói belháborúkról majd akkor, ha történetünk lelkünket-kirázó hepehupáihoz érünk). Egy, csak egyetlenegy alkalommal részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy Nadeau családi rezidenciájában vacsorára voltam hivatalos, s az ilyesmit az tudja értékelni csak, aki ismeri a franciák családi elzárkózását. A felesége nagyasszony, a lánya színésznő, ő maga pápa - s akkor már mi sem lehetett stílusosabb, minthogy a rue Malebranche exkluzív bérpalotáinak egyikében, a belle étage legközepén lakjon. Ott terítettek a stukkómennyezetes nagy ebédlő velencei csillárja alatt s csak loppal mert a vendég, a főhelyről, ahova (szerencsétlenségére) ültették, oldalpillantást vetni az összenyitott szobasorra, hol, a félhomályos zárterkélyek egyikében egy terebélyes mahagóni íróasztalt és mennyezetig érő könyvespolcokkal körülbélelve, a Szentek-Szent- jét vélte felfedezni. A vendég félszeg volt és oly Tartarin de Tarascon, mintha Bugacpusztáról szalajtották volna. A társalgás nehezen indult és nehezen nyugodott bele, hogy ez a döcögő társalgás a vacsorafelszolgálás közben a legtöbb, amit a Szürrealizmus Pápájának prezenciája eltűr. Mindenki elom- lóan merev volt, a bonhomie még a házigazdánál sem sikerült; majd amikor a díszvendég elkövette azt a botorságot, hogy - franciább akarván lenni a franciánál, talpas poharában a vörösbort a carafe-ból nyakonöntötte vízzel, hát ezt a hideg vizet mindenki a tulajdon nyakában érezte. Az asztal körül felszisszent mindenki (a színésznő koloratúrában sikkantotta el a jesszust), több volt ez a faux pas-nál, vétettem a szentlélek ellen; és a vendéglátó irodalmi korifeus (aki „felfedezőmnek” tekinthette magát) lesütött szemmel 226
