Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Határ Győző: Életút 3.

a szalvétájával babrált (nyilván akkor érlelődött meg benne fogadalma, hogy vigye el az ördög, ha ő még egyszer, házába, bugacpusztai tatárivadékot vendégül invitál)... KL Ezt nyilván eltúlzod: ballépésedet megbocsátó, jóízű nevetéssel fogadták Hát persze. Amikor a Legsötétebb Afrika mélyéről, a négerfalu kontyos kunyhói egyikéből meghívsz, vendégül látsz asztalodnál, és hellyel kínálsz egy masszái harcost, ne csodálkozz, ha nem tudja, mirevaló a szék. És melléül. Mivelhogy a sarkán ülve szokta elfogyasztani a félnyers, csupavér limpopo- cafatot... Persze, hogy eltúlzom. Vigasztalólag megmosolyogtak, hogy ne legyek vigasztalhatatlan, előzékenyen elsiklottak a melléfogás fölött és a ház úrnője a desszertért csöngetett.

KL Ne szépítsük a dolgot: boldog voltál - ’Iszen ha a (hálátlannak alkottatott) embergyermeke képes lenne számot adni magának a boldogságáról akkor, amikor nyakig benne van! Izgatottság, ide-oda rohangálás, az örökös félelem a Champs Elysées autócsordájába beszorulva, hogy elkésünk; presszók, vesztibülök, pódiumok, zsúfolt házibulik: irodalmárok, kiadói törtetők, hozzáverődők/rajongók uszálya, kiöregedett zsenik és fiatal könyökkel előre, titáni törtetők; üdvözlésedre torkonragadó izmusok és újdándiságok dernier cri ízlés-zűrzavara... 1963 szeptembere volt, de micsoda Vénasszonyok Nyara! Tudod, nem emlékezni szeretnék - hanem visszaköltözni abba a nyárba; szerelemmámoros szemmel, újra, malternak elkenődni a párizsi falakra, aszfaltnak a rajta-alvó clochard-ok alá! Falni, a Garnier-féle Opera káprázatát, vesztibülöstül, falni Haussmann báró stratégiai csillag alakban, az ágyúütegállásoktól szétszaladó boulevard-jait! Mert hogy Solange is feltűnt a könyvesboltokban, hogy aláírassa a frissen vásárolt kötetet, azt jobb is, ha elhallgatom; csak annyi ideje volt, hogy megszorongassa a kezem és bemutassa húgocskáját - „húgocskáját”, aki nála jó fejjel volt magasabb és olyan magábaölelő pillantással csudálkozott rám, hogy már csak amikor távolodóban volt, akkor rémültem meg tőle, hogy Marianne (mert úgy hívták, mint az allegorikus Franciaországot: Marianne - teltkarcsúságában is milyen terebélyes asszonykerületű, mire alaposabban megtanulmányozhattam volna, pillantásfogójára rátakart a tömeg). Meg is fogadtam, hogy kerülni fogom, őt is és Solange-ot is, ameddig-és amennyire lehet; de a PEN szállásán hiába okítottam ki a titkárnőt, hogy kinek kell a londoni címemet mondani, ahová visszarepültem, hogy letagadtassam magam - egyik sem keresett. Mely érzelmi szálak folytatását (1967-ben) már inkább Prokopio- szunkra bíznám, ő majd előrukkolhat posztumusz történeteivel. Mert ami most következett s oly lassan, lapidárisan fokozódott azzá a nevetségesen símivaló végkifejletig, mint egy Rossini-crescendo - azt nem gondoltam volna sem én, sem párizsi élménybeszámolómra ráéhezett szeretteim.

Rövid hónapok alatt játszódott le - hadd fogjam rövidre.

Vasegészséges voltam és igen bikás, azt bittern, szervezetem mindent kibír. Oldaltseperni minden terhes penzumot, megélhetést, időrabló barátokat: időt akartam rabolni - akárhonnan; időt, hogy nekiülhessek terveimnek és körülrakhassam ötletvázlataimmal, szinopszisaimmal az írógépet. S ennek csak egy módja volt. Az éjszakai műszak a rádiónál. Aki „éjszakás” volt, az megkapta az egész napot. Divat volt prüszkölni, nyavalyogni miatta, senki

227