Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Határ Győző: Életút 3.

„irodalmi tétemény”. így született meg ez a regénytrilógia; a címe - ADAM UNPARADISED - Blake-idézet. ÁDÁM KIŰZETÉSE lehetne a magyar címe; tessék, megszemlélheted, itt a három vaskos kötet KL Te szegény! Emlékszel: Dosztojevszkij volt az, aki szerette „súlyra” mérni kéziratait, s büszke volt rá, hogy a Karamazov Testvérek „négy púd”. Ez maga négy kiló s a másik meg három. Hét kiló angol írás, amivel az ördögnek tartoztál... Úgy, ahogy mondod. Az ördögnek. Meg két elvesztegetett év. Ha meggondolom, mi mindent írhattam volna azalatt, ha magyarul írok! Igaz, jut eszembe, még 1959-ben eljuttattam egy 14 oldalas, fejezetekre bontott, részletes regényszinopszist (BEÁTA címmel) André Deutsch-nak, hogy érdekelné-e, ha megírnám és Szász Kati lefordítaná. Háromszavas válasza így szólt: „Megírását nem javaslom”. Örökre hálás vagyok neki, hogy e keserű és giccses divatlektűmek ígérkező bestseller megírásáról lebeszélt; szinopszisát máig őrzöm vázlataim között.

KL És mi lett a sorsa ÁDÁM KIŰZETÉSE című regénytrilógiádnak? Segített az ADAM UNPARADISED nyelvi lecsiszolásában, átstilizálá- sában valaki?

A „sorsa”? Semmi. Alighogy elkészült, befulladt s nem is ügynökölt vele senki; ám ennek története van: emberi, nagyon-is-emberi történet, amely bennem mély sebet ütött és mindörökre kigyógyított abból a ficamos erőlködésből, amely a hübrisszel határos - hogy valaki ötvenéves fejjel, más nyelven, mint az anyanyelvén, írni próbáljon. S ez így történt. Édesanyámnak, még a babaházi időkből volt egy hódoló imádója, aki majdnem végig kitartott, bizonyos Anne Morris. Bájos arcú, középtermetű, sovány, magasközéposztálybeli ifjú hölgy volt, olyan ijesztő sovány, hogy nyakán kijött a sótartó a csont között. Oxfordot végzett és önkéntes jókodó, aki hajlamosítottan, váltig áldozta magát és enigmatikus-merev gumimosolya mögött olyan tragédiát gyaníthatott az ember, amit nem illik megkérdezni; pl. vőlegényt, akit Afrikában, fiatalon elragadtak a krokodilok; vagy tömegszerencsétlenséget, amikor a trolibusz a kikötőben nekifutott az óceánjáró oldalának és apja-anyja ottpusztult. Vasakarattal titkolta s úgy tett, mintha életében e tragikum mindennapivá oldódva megenyhült volna már. ,A-untie Margaret”-nek szólította Margit mamát s alkalmasint Édesanyám valamelyik barátnője adhatta meg neki a címet, alighanem az az idős úrhölgy, aki bundát ajándékozott anyámnak, mondván, hogy nála úgyis csak megeszik a molyok.

Anne bebukott hozzánk; eleinte nem értettük, ki ő és mit akar, mert noha gyümölcskosárral érkezett, úgy jött, mint valami lelátogató gondozónővér; de hamar tisztázódott minden: jókodni vágyó árva lélek volt, aki így próbálta bebútorozni üres délutánjait/estéit, ha elszabadult a kiadóból; mivelhogy vőlegénye emlékét ápolta és a férfiaktól félt. Szakmai lapoknál, divatmagazinoknál dolgozott, míg végezetre kikötött egy fémjelzett nagy kiadónál s attól kezdve, mint vezető lektornak, a kegyét keresték az irodalmi ügynökök. Nem telt bele egy év, Anne-t annyira megragadták Édesanyám lebilincselő mesketéi kalandos fiatal éveiről abban az Osztrák-Magyar Monarchiában, ami itt Angliában mindmáig egzotikumnak számít, hogy egy szép napon azon vette észre magát, loppal sztenografál, jegyzeteket készít s ki tudja, mi kerekedett volna ki belőle, ha onnan, Dél-Londonból el nem

16