Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Lengyel Balázs: Három Határ, sőt több - Határ Győzőről

a Ballagi szótárban keresni meg. Mi például a „sibságos” szó, amit Határ úgy mellékesen használ? Ballagi megmondja: rakoncátlan. De mi a „rapcsos” (II. kötet 166. oldal)? Miről a szótár sem tud. Igaza van Határ Győzőnek: „Az anyanyelv az egész embert birtokba veszi. Az én »sovinizmusom« - kérdezi hogy írói kényszerűség (volna)? Természeti adottság? A kettőnek az ötvözete, megtetézve önnemzése következményeivel: az alkotás életmeleg rétegeivel.” (I. kötet, 137. o.).

De elég. Az egész embert, ugye, birtokba veszi. Tudása egyetemével az első számú Határt, ha szabad minősítenem. De túl tudáson, képességen, birtokba veszi azt a bizonyos második Határt is, a költőt és prózaírót, kinek termékenysége oly gazdag, olyan bő, hogy a magyar irodalomban csaknem Jókai mennyiségét közelíti meg. Határ Győző „arany”-könyvei egybegyűjtve polcnyi terjedelmet, sőt polcokat foglalnak le. Igen, de Jókait annak idején - ha nem is most - az olvasók tömege ünnepelte. És ha nem is a mai ifjúság, a jó, a szíves olvasó becsüli, szereti ma is. Határ helyzete viszont más, sokkal-sokkal ambivalensebb: ő egy vékony olvasóréteg által kedvelt - és nemcsak azért, mert börtönei és „disszidálása”, kimenekülése következtében negyven éven keresztül ki volt zárva a magyar irodalomból. Könyvei ellen szó szerint fegyverrel „védtek” bennünket. Ez a döntő - és egyáltalában csupán az utóbbi öt-hat évben lehetővé tett - oka olvasottsági problémájának. Ám korántsem egyedüli oka. A túlzott retardálás részletezését, a szaggatottság problémáját már említettem. Most azonban mást mondok, amely Határnak érzékelhető alapproblémája. Olyat, amely még a kivételekben is (Szentkuthy, Hamvas) tőle gyökeresen eltér. Az ő észjárása, speciális írói módszere prózában és főként versben, különbözik minden magyar hagyománytól, még az úgynevezett extravagánsoktól is. Döbbenetesen egyszeri s egyben zárt, tömörítő az elmeműködése. Minden tartalmi ötlettől, asszociációtól, képzettől többnyire más, idegen irányú. Azt mondja az Életút második kötetében Határ (a harmadik könyve még nem jelent meg), hogy ha ő nem menekül ki 1956 végén, s ha nem telepszik le Angliában, ha tehát itthon marad, soha meglevő művei és a később keletkezettek nem publikálódhattak volna. Erre történelmünk sajátos közege nem lett volna alkalmas. Nem írni, hanem fordítania kellett volna rogyásig. És nem csupán azért, mert a kultúrpolitika, a kemény vagy a puha (puhább) diktatúra ezt semmiképpen sem engedte volna - bár az is tény, ismert Király István Határt kiütő kritikája a HeliánéreA -, hanem azért, mert írói módszerének bizonyos sajátossága lehetetlenné tette vagy tette volna, hogy a tűrtek közé vagy a tűrtek szélén valahogy megkapaszkodhasson. Határ azt mondja, író Magyarországon nem lett volna, csupán fordító, nagy képességű írói mesterember. S ebben Határnak abszolút igaza van, hiszen ismerjük Szentkuthy helyzetét, aki ugyan a harmincas években már meggyökeresedve, a hallgatás éveiben részben mellékes munkákkal ugyan, de az ötvenes évek után így-úgy mégis élni tudott. (Mellesleg teljes tévedés Határ részéről, hogy Szentkuthy Miklósnak a Révai-féle irodalompolitikával bármi kapcsolata, megalkuvó módozata lett volna, és hogy neki - mint Határ írja - bizonyos modus vivendijérő\ kellene beszélni. Más dolog azt mondani, ahogy mondja is Határ: „Szentkuthy Miklós levegő számba veszi az olvasót; hogy majd minden írása tudatkiömlés és parttalanság, és alkati narcizmus” - ez irodalmi jellegű megállapítás, akár hajlik valaki rá, akár nem.) De visszatérve a kiközösítő helyzet párhuzamosí205