Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Lengyel Balázs: Három Határ, sőt több - Határ Győzőről

tására: Hamvas Béla, még Szentkuthynál jobban, kiesett a magyar irodalomból, s csak halála után jelentek meg művei. S az is igaz, hogy egyfelől a másképp-gondolkodó „spiritualisták”, másfelől a velük rokon vagy rokonfajta avantgarde törekvések 1945 után - főképp ez utóbbiak - jó darabig ellehetetlenültek. Határ, bár sokkal később, és magát klasszicizálva így ír: „Az avantgarde majd minden tömörülésének ez a standard behaviour-ja: először toboroz, aztán leterrorizál; aki nem azt .csinálja’... amit tőle elvárnak, az renegát. És repül.” Vagyis hogy Határ Győző kétféléi, kommunista részről és avantgarde részről is kiakobolítható volt.

Igaz tehát, hogy azzal a negyven esztendővel, amely mégiscsak életünk tartama, Határ itthoni magyar könyvet ugyan ki nem nyomtathatott volna. Legalábbis nem 1949 után. Imi a folyóiratokban - még az irodalom három „szabad” éve alatt - se nagyon. Még az Újholdban sem például, holott az Új- hold munkatársai - igaz, inkább a Darling eszpresszó-kor idején - jártak hozzá a Rákóczi úti tetőterembe. Igen, úgy ’47-ben, ’48-ban, de amikor Határ kezembe nyomta azt a kéziratát, melyben hősének valahogy levágták a fél lábát, majd levágott combját nyomban magához venni akarta, hogy mint ízes falatot megegye, hát udvariasan, de némileg émelyegve adtam kéziratát vissza. Konzervatív voltam meglehet, de negyvennyolc év után is emlékszem a taszító történetre, pedig hány kézirat került a kezembe, hányat olvastam végig vagy szerkesztettem! (Az Életút I. kötetében erre utal a Morzsa-tolvaj című színdarab emlegetése. 124. oldal.)

De ettől az avantgarde-ötlettől függetlenül is, volt valami Határ Győző művében, amelyek közül számosat remeknek találva, mégiscsak éreztem bennük idegenséget. Elsősorban nem regényeiben vagy elbeszéléseiben, közülük néhányat prózánk egy-egy domináns művének találva, s nem az Özön-közöny- ben, melynek egy-egy ontológiai csúcsteljesítménye zseniális, a magyar filozófiát termékenyítő gondolati találatokkal teli, hanem elsősorban a verseiben. Ha az olvasó veszi a fáradságot és az Életút két és hamarosan harmadik kötetét elolvassa — minden exhibicionizmus és túlbeszélés mellett hallatlan érdekes, és egész korunkra alapvetően jellemző olvasmány -, megleli e műbe beiktatva Határ Győző verseinek, lírai eseményeivel, élettényeivel kapcsolatos füzérét. Költészetének, bár a próza mellett elszórt, de költői összefoglalását. Hogy e füzérben remekek is vannak, azt most hagyjuk. Van benne viszont valami csavart, képtelenül fundált gondolati-lírai menet, amely a magyar költészet hagyományától idegen. Valami más. Valami furcsa, botladoztató, groteszken ironikus. Valami, ami esetleg a jövőben, a most alakuló nemzedékekben lesz, lehet természetes. De nekünk még akkor, 1945-47-ben nem volt az. Két verséből idézek a továbbiakban, mind a kettő 1945-ből való. S azt is jelezni kívánom, hogy mind a kettő politikailag merész, a keletkező kommunista eszmemenettel mélységesen és gúnyosan szemben áll. Pontosabban 1945. április 25-én „a Vörös Hadsereg prezenciájának terrorhangulatában” keletkezett. íme A málymétely első strófája. (II. kötet, 105. oldal.)

a feje szivornya, szellemtestvérek s mint máj mélyére fúró mételyféreg átfúr belet-hasfalat-májtokot már amerre métely haladni szokott

206