Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Valuch Tibor: Az irodalom polgára - Vázlat Schöpflin Aladárról
nem is vált a magyar irodalom és tágabban véve a szellemi élet élő hagyományává. A hazai szellemi és irodalmi élet kétségtelenül pazarló. Túlzott nagyvonalúsággal enged át nagy és jelentős teljesítményeket a felejtésnek. Olybá tűnik, mintha a jelen generációinak tagjai olykor-olykor nem tudnának mit kezdeni azzal a szellemi örökséggel, amelyet például a Nyugat nemzedékeihez tartozó alkotók létrehoztak és örökül hagytak. Persze a neveket hosszasan lehetne sorolni, nemcsak ebből a körből, hanem az egész XX. századi magyar irodalomból. A modern magyar irodalom megszületése körül bábáskodó írók, költők, szerkesztők, kritikusok többsége, és különösen Schöpflin számára a legteljesebb mértékig természetes volt a hagyományok tisztelete, kritikai ápolása és az újító kezdeményezések, a modern irodalmi törekvések felkarolása és támogatása, a hagyomány és a modernség természetes összetartozása. „Az irodalom nem szakít, ha akarna sem szakíthatna a nemzeti élet tradícióival, ha ez a látszat támadna, akkor a figyelmes szemlélőnek észre kell vennie, hogy maga az élet kezd túl haladni a tradicionálison s az irodalmi változás csak az egész nemzet változásának a jelzője vagy kísérő körülménye.” Úgy vélte, hogy mindaz, ami a tradícióból értékállónak bizonyul, természetes módon átöröklődik az egymást váltó nemzedékek forgatagában. Ugyanakkor „nem lehet egyetlen kor szellemét, mint egyedül érvényes nemzetit mindenkorra kötelező törvénnyé tenni, és nem lehet egyetlen nemzedék munkáját az egyedüljogosult tradíció bélyegével ellátni. A nemzetit a maga folyamatosságában kell szemlélni, mint a nemzet minden korszakban más és más oldalaival és erőivel jelentkező s mégis mindig egységes karakterének megnyilvánulását, s akkor beletartozónak fogjuk látni a mát éppúgy, mint a tegnapot és mint a tegnapelőttöt. Minden régi értéket megőrizni és semmi új érték kifejlődésének útját nem állani - csak ez lehet a jogosult álláspont minden irodalmi fejlődéssel szemben”. A publicisztika és kritika irodalmi munkásságának szervesen összefüggő részét képezte. Mindenkor „következetes és állhatatos volt a tehetség, az irodalom szabadsága és autonómiája hirdetésében és védelmében” - írta róla fia, Schöpflin Gyula. Ady Endrével való találkozása és szoros barátsága - személyes és irodalmi értelemben egyaránt - élete meghatározó élménye volt. Úgy vélte, hogy Adynál a költészet és az élet egybeforrott. 0 tehát olyan teljes intenzitással élő és alkotó költő volt, aki a költészetében élt. „Ady költészete nem csupán verseknek bizonyos tömege, hanem ennél több: költői önéletrajz. Úgy kell nézni líráját, mint egy küzdelmes életen át napról napra kiépített egészet, mint egy hatalmas modern epopeiát, amelynek tárgya egy rendkívül intenzív életet élő emberi lénynek a küzdelme környezetével a magyar világgal, önmaga jó és rossz démonaival, az élet nagy dolgaival: szerelemmel, pénzzel, családi érzéssel, fajhoz való ragaszkodással és fajával való ellentétekkel, vallással, halállal és az emberi élet értelmének megfejthetetlen nagy kérdéseivel.” Ady költészetének korszakos jelentőségét kiemelve Schöpflin ugyanakkor 166