Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Jánosy István: József Attila tragédiája (esszé)

Egy szerelmes verse, az Üdvözlés így végződik:

Ma én elődbe térdelek,

Szerelmesen köszöntelek,

De férfiságom harcra int,

Csitítom, fölpattan megint.

S oly bús szívem, hogy még megöllek.

Nem ma, ne félj, ma üdvözöllek.

Hát bizony ez lappangó szadizmus, melynél a szerelmi szenvedély végső beteljesülése a kedves megsemmisítése. S ez be is következhet: „Csak azt tudom, hogy megbolondulok”, vagyis olyan állapotba jut, amikor végleg elveszíti az uralmat cselekedetei fölött. És ez nem holmi véletlen eltévelyedés, hanem veleszületett hajlam: a pusztító, öldöklő Démon már születése előtt benne lakozott.

A SZERELMES SZONETTJE

...Kincses kalászok bólogatnak át Az út felé, hol kényes, büszke fák,

A szépség fái búgnak át a berken.

Alattuk szívem ül, a mindig éhes.

Sötét szeme, s paraszti ajka véres.

És éles sziklán gyilkos késeket fen.

Egy tiszta érzés arra bandukol S forró vér gőze száll ködökbe, hol Szépség-fák állnak illatokkal telten.

Itt árulkodik igazán a pszichózis: az ellentéteknek micsoda végső feszültségét kell elviselnie a még zsenge léleknek: végső szépség és a gyilkolás tudatos szándéka, mert „késeket fen”.

FÉRFISZÓVAL

Erdő vagy, ifjú, lombos, ezredéves,

Mely éjenként vad titkokat susog.

Ott leskődnek lapulva terebélyes nyugodt kéjekhez szörnyű gyilkosok.

A gyilkosok, kik mosolyodnak kését Riadt szívembe forgatják vadul,

Míg más tájon a szerelem s a szépség Vígan dúdolva bölcsőket gyalul.