Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Jánosy István: József Attila tragédiája (esszé)
A szőkeséged kora hajnalég És űzöm egyre loholó bolondmód, Kiben az őrület tallója ég. Mértfóldet lép ő, fellegekbe bomlót. Itt a lányt erdőhöz hasonlítja, melyben gyilkosok lappanganak, hogy a lány mosolyának a kését az ő szívében forgassák, és benne már az őrület tallója ég... És hogy a gyilkolás szándékának, a késnek, a vérnek állandó emlegetése nemcsak holmi irodalmi díszlet, stílromantika, bizonyítja az, hogy valóban késsel támadott nővéreire, majd utóbb pszichológusnő szerelmére, mert ez nem akart az övé lenni. Tehát aki vele élt, vagy a közelében volt, azt állandó életveszély környékezte. Érdekes, hogy a körülötte forgolódó literátorok, pszichológusnők, sznobok mennyire nem vették komolyan ezt. Szinte egyedül Horger Antal professzor figyelt fól rá és „intézkedett” a maga módján: József Attilát eltanácsolta az egyetemről. Persze ez az intézkedés vitatható, de az nem, hogy József Attila nem volt alkalmas a pedagógiai pályára. És hozzá még József Attila is volt olyan kritikátlan, hogy az ominózus verset, amely e sorokkal végződik: „Tiszta szívvel betörök, Ha kell, embert is ölök” még avval is kiemelte, hogy a vers első sorát: „Nincsen apám, sem anyám” — az egész kötet címéül választotta. E kötetben olvasható az Ülni, állni, ölni, halni című versben: „...elleneimmel békülni, / hosszú késsel mind megölni, vizsgálni, a vér hogy csordul...” Nem akarom az idézeteket még tovább szaporítani, de feltűnő, hogy ezekben a versekben némi hetykeség is tapasztalható, mintha a költő szinte kérkednék azzal, hogy ő ilyen, hogy túlteszi magát a morális korlátokon. Mert ő zseni és „Übermensch”. Neki ezt is szabad. Viselkedésében is megengedett magának ilyen Übermensch-i viselkedést. Durva volt anyjával, nővéreit felpofozta, szerelmeivel — akik éppenhogy segíteni akartak rajta — otrombán viselkedett, úgyhogy azok visszahúzódtak. Persze, tudjuk, hogy ő ezzel a durvu- lással - tudatosan vagy önkéntelenül? - éppen óriási kisebbrendűség-érzetét akarta kompenzálni, amit még csak növelt az, hogy ő lévén bizonytalan egzisztencia, nem tud gondoskodni magáról, állandóan mások alamizsnáira szorul. Emiatt életét egyre sötétebbnek látta, kétségbeejtőbbnek. Teljes stuporba esett, végül már csak zokogni tudott. Freudista pszichoanalitikusok próbálták gyógyítani. Először Rappaport Samu dr. 0 az analízis folyamán rájött, hogy az indulatátvitel révén a köztük kialakuló pótapa—fiú viszony nem vezethet gyógyulásra, sőt még veszedelmes is lehet; tapintatosan visszahúzódott, úgy, hogy ez a páciensének ne tűnjék föl. Másodszorra egy frissen diplomát szerzett pszichológusnő, Gyömrői Edit próbálkozott a gyógyítással még problematikusabb kilátással, a korabeli freudizmus pánszekszuális szemléletében. Ez bizony nem volt a legmegfelelőbb módszer, legkevésbé egy pszichotikus beteg gyógyítására. S hozzá még a fiatal pszichologina feltűnően szép volt. Tragikus módon nem vette számításba ezt a körülményt, az ebből adódó fokozott indulatátvitelt, így a helyzet feltartóztathatatlanul fodult drámaivá, amikor - mint várható volt - a beteg halálosan 153
