Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Jánosy István: József Attila tragédiája (esszé)

3. ösztön a hatalom akarása (Wille zur Macht). Mindenféle birtoklás hajszolásával az egyén embertársai fölé akar kerekedni. Nemcsak egyénileg, hanem egyes embercsoportok szerint is. Az ember történelmét főleg ez az ösztön motiválja. Ennek pszichológiai megnyilvánulásait főleg Alfred Adler és iskolája kutatta.

Az előbb említett három ösztönkésztetés régtől fogva annyira ismert, nincs szükség rá, hogy részletesebben ismertessem. Viszont a most bemutatandó jelenséget eddig még nem sorolták be az ösztönök közé, pedig rendkívüli módon uralkodik az ember életében. És ez

4. a rombolás, pusztítás, öldöklés, kínzás ösztöne. Érdekes módon, ez nincs meg az állatoknál. A ragadozó állat táplálékául elfogja és megeszi a másik élőlényt, de általában szükségtelenül nem öldököl. Legkevésbé a saját fajtáját, mégha vannak is kivételek. Az ember valósággal kéjeleg a másik ember kínzásában, megölésében, hozzá még teljesen értelmetlenül. Tessék megnézni a 5DC. század történelmét; első, második világháború. Holocaust, Archipel Gulak. És most is mindenütt folynak a „kisebb ” törzsi háborúk. Afrikában a legújabban ilyen törzsi háborúnak már milliót is meghaladó áldozata van. Bibliai szóval a Sátán lakozik az emberi lélekben. És ezt az ember nem a Rossz példa hatására, tanulással szerezte meg, hanem már benne van a legkisebb gyerekben is. Tessék megnézni, hogyan bánik az állatokkal; a csigát eltapossa, a békát élve boncolja, a macskát felakasztja és élvezi, hogy rúgkapál a levegőben stb. Az állatokhoz képest a „felsőbbrrendű” homo sapiens a legnagyobb humbug. Swiftnek van igaza; a lovak erkölcsiekben toronymagasan állnak az emberek, a „ronda yehuk” fölött.

Milyen ez az ösztön? Tessék tanulmányozni Dosztojevszkijnek az Ordön- gösök című regényét, és benne Sztavrogin Miklós alakját!

De van az emberben még egy ösztön, az előbbivel polárisán végsőkig ellentétes; 5. az Istenséghez felemelkedés ösztöne. Az ember lelke legmélyén végtelen erős vágyakozás él az Istenséggel-egyesülés iránt, ez a vágy élteti a különböző vallásokat. Mindinkább ráébred saját nyomorúságára, bűneire, élete ellehetetlenülésébe és sarokba szorított farkasként megadja magát, mégpedig feltétel nélkül annak a Nagy Valakinek, akinek jelenlétét saját lelkében érzi. Mert minden ember lelkében ott él egy szikra az Istenségből, a hinduk atmannak hívják, és ez minden változáson túl változatlanul megmarad.

Vannak olyan különösen kedves költőim, akiket állandóan olvasok. Ilyenek a klasszikusok, pl. Zrínyi, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Babits. József Attilával a viszonyom egész különleges. Naponta olvasom, mint a Bibliát és Mahátma Gandhi írásait.

De vajon közelebbről mi motiválja ezt a lelki rokonságot? Az, hogy mi nem öncélúan írunk verseket. Feltártuk és megmutattuk (micsoda exhibicinizmus!) lelkünk legmélyebb titkos kamráit, amelyekről „normális”, jólnevelt emberek nem beszélnek, vagy ha ilyesmiről hallanak, felháborodnak; micsoda illetlenség! Tette ezt József Attila azért, mert beteg volt és azzal, hogy betegsége tüneteit a felszínre hozta, tudatosította magában; valahogyan megkönnyebbült, átmenetileg szabadult démonaitól. És úgy érezte, ezzel segít embertársain is, akik hasonló módon szenvednek.

150