Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Határ Győző: Életút 3.
hóban csücsül, szótárakkal a világtól elsáncolva magát - no meg azt, hogy ilyen fiatal. KL Hát Pierre olyan fiatal volt? Nem lehetett több 20-22 évesnél. Kiürítettem parányi dolgozómat, betettem egy tábori ágyat s az volt a fészke. Pillanat alatt megláttuk-és megkedveltük egymást. Micsoda találkozás volt! Alighogy megláttam a taxiból kiszálló, nyurga, izmos, Adonisz-arcú fiatalembert, nem hittem a szememnek. Hogy ilyen fiatal. Amilyen kamaszképű, kamaszmozgású: hogy ez a fordítóm. Kötődőragaszkodó, meleg természet volt ez a mi Pierre-ünk, megölelkeztünk, összetegeződtünk s három hétig a tenyerünkön hordoztuk, Édesanyám is, Piroskám is, akikkel persze magyarul gagyarászott, mert mi ketten örültünk, hogy franciául beszélhetünk s maradtunk a franciánál. Akkor is, amikor délelőttönként a fordításon ültünk, mert át-átvettük az anyag aznapi porcióját, és akkor is, amikor délutánonként barangolni mentünk, hogy új hódításaimmal - Londonországommal eldicsekedjem neki. Kivéve amikor lefoglalt a tanítás vagy a rádió: olyankor magában indult felfedező csatangolásra, a csuda-hetijeggyel, ami minden közúti járműre érvényes. KL És a fordítás? Milyennek találtad...?! Eleinte furcsálltám. Nálunk a fordítás nemes kényszerűség, a magyar műfordításnak százados gyakorlata, hagyománya van. Pontosság, formahűség, értelmezési szoros közelítés. A francia műfordítás másmilyen (s épp e gyenge-közepes „másmilyenség” ellen indult harcba, Don Quijote-i vértezetben, Gara Laci). Nekem két mozzanat ellen kellett küzdenem a fordításban s küzdöttem is, nem mindig sikerrel. Az első: hogy tömör fordítás - és ne parafrázis legyen; parafrázis, amelynek vannak értelmi átfedései, de stílushamisító, éppen terjengősségénél fogva. A második: Pierre-ben elevenen élt a fiatal francia intellektuel tomboló irodalmi velleitása; s oly parafrázisokban tombolta ki magát, amelyekhez a magyar szöveg már-már ürügy volt csupán. E káros tendenciákat csak részben sikerült visszanyesnem; mert se megbántani nem akartam, hogy szárnyaszegetten szontyologjon nekem, sem nem lehetett ellenvetésem, ha egyszer ő oly magabiztosan mondogatja - ő csak tudja, mi kell a franciáknak. A kölcsönös belefáradás felezőjében volt az a pont, ahol ernyedten hátradőltünk és belenyugodtunk: legyez ez a végleges szöveg. S ilyenkor felszabadultan az aznapi corvée alól, felugrottunk és nekivágtunk Hampstead könyvesboltos, régiségkereskedéses, girbegurba utcácskáinak, mint két csintalan diák. Volt úgy, hogy messzebbre vittem, Bournemouthba, Brightonba a déli tengerparton s az ilyen egész napos kirándulás Pierre jutalomjátéka volt; emlékszem, a brightoni híres antikváriumok egyikében akadtam rá Gibbon egy 12 kötetes, pompás zsebkiadására s ezt ott mindjárt megvettem és nekiajándékoztam, emlékül; hogy valahányszor forgatja, jusson eszébe ahamps- teadi babaház parányi dolgozója, ahol a fordításán kotoltunk. És volt úgy, hogy csak kotoltunk volna - már kávékavargatás közben figyelmünk elvándorolt; és Pierre mesélt. Mesélt az indiai dzsungelról, ahol teremtett lélek nem tudta, merre van a P ÉS P hazája - a nyelv és az ország; úgy, hogy olykor ott, bármit „magyarról franciára” fordítani kísérteties volt abban a dzsungelfaluban, ahol rőzsemáglyákon égették halottaikat és a falu határán leprakolónia kezdődött, amelynek „kiátkozott” lakói barátságos 137
