Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Határ Győző: Életút 3.

rezignációval megpróbáltak, mint külön közösség, a maguk lábára állni, míg lábukról a lábujjak le nem estek. Sokszor ellátogatott hozzájuk és mert minden közeledést szívesen vettek, már messziről integetve üdvözölték. így másodkézből nincs sok értelme, hogy továbbadom, de az élmény erejénél fogva már az is megrendítő volt, ahogy hosszan mesélte. Valami nagy ünnepükön, a leprások táncát - mert idegi leprájuk volt a szerencsétleneknek, úgy, hogy orruk-fülük, ujjízületük: ami lehullott s elkallódott - a csonk többé nem fájt; kecskét legeltettek, vályogviskót raktak, szerelmeskedtek.

Ahogy elmesélte a „Leprások Táncát” - felért a tévéközvetítéssel.

A leprások kört fognak, összeakaszkodnak s a szurbahar, a szitar meg a héthúrú vina hangjaira ütemesen himbálják magukat: akinek a lába bokából hiányzik, a bokacsonkján áll s akinek ujja nincs, az ujjahíja tenyerével szorongatja a szomszédja derekát; akinek az orra leesett - orrahíja mosollyal ficsorog s valamennyien elragadtatott bódulatban, kollektív „egy-testtel” inog- nak-binognak jobbra-balra s úgy követik a jajgató zene dobokkal-felelkező, szinkópás ütemét.

ízlett a mi Pierre-ünknek a magyar konyha, Édesanyám főztje, tetszett az is, hogy ha arratévedt és beugrott a presszóba, ahol Piroskám dolgozott, hát kijárt neki az ingyen protekciós kávé a dupla habbal; de két hét után már mintha észrevettem volna rajta a nyughatatlanság jeleit. Amilyennek a francia nők képzelik, Pierre a hőmmé á femme szépen induló, hamar felívelő pályája elején állt, tudtam, hogy az Akadémiával messze pattant a szülői háztól és se mama, se menyasszony - nincs erő, ami az ugrándi kecskebakot odapányvázza. Igaz, csak tüneti kezelés volt, de hamar segítettem a baján: franciák-angolok már ilyenek, nyelveket tanulnak ugyan, de közben megmaradnak éktelen-megrögzött-monoglottnak —, a mi Pierre-ünk franciák közé vágyott. A dél-londoni Institut Franqais messze lévén, a közelebbi megoldás Gladys barátnőnk pied a térré-forma alagsori lakása volt, ahol mindenféle náció egymásnak adta a kilincset, az indiaiakkal hindiül társaloghatott, ha kedve szottyant, de lévén a többség francia, Pierre nemcsak hogy felélénkült, valósággal újjászületett, amikor 3-4 francia lány társaságában féllábbal a Quartier Latin-ben érezte magát.

Ez a mi jótét lélek Gladysünk furcsa szerzet volt: hórihorgas, csontos és amilyen eláradó-kedves, olyan éktelen-rút, mosolya e rútságon csak alig csipetnyit enyhített. Széles ismeretséggel rendelkezett, akire kiárasztotta jóságát; abból élt, hogy tanítónősködött, de nem annak élt: erotomán volt a lelkem, aki az emberboldogítás szent küldetését úgy élte ki, ahogy boldognak lenni neki nem adatott. Ráadásul franciarajongó is lévén, aki minden nyaralását a La Manche csatorna francia oldalán tölti, igen sok lányos házban nyaralt s a lányok meg, itt Angliában, nála laktak, viszonossági alapon. Gladysnél mindig ilyen tarka sereglet volt a vendégsereg, melyben nyelvre a francia elem és nemre a francia lány dominált; így azután nem is igen csodálkoztunk rajta, hogy vendégeskedése utolsó hetében Pierre egyre kevesebbet tartózkodott a babaházban, ha meg kerestük, biztosra vehettük, hogy négy-öt kőhajítással odébb, Gladys alagsori garzonlakásában ott találjuk.

S hogy Gladys szakadatlan ismerkedési estéin és örök szerelmi vadász- területén hány fiatal tanítónőnek szerzett vőlegényt, hány francia egyetemista lánynak ingyen angol nyelvtanárt, s hogy ő maga árválkodott-e, vagy hogyan

138