Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak… (próza)
hasító városkánk egymást és önmagukat a kísértet múlt és a kísértő jövő gólyalábain sírig, de még a sírban is fürkésző lakói - és még ott sem ébredve rá, bogy míg a mocsarat gázolják, dermedt falábaik között a jelen vize apad - apad -, azt kell hinnem makkopáncs városkánk magukat ősinek mondó lakói az odaszokott jövevényekkel együtt azt tartották, Jula szavaiban ügy kuszálódik a lesz és a volt, mint szélzokogta hajában a fehér és fekete szálak, nekem azonban minden mendemonda ellenére hinnem kell a bábaasszonynak, akit senki sem gyanúsíthatott a szájából röppenő szavak másodlagos erényekkel való öltöztetésével, henye pazarlásával, mint a rangosabbnak járó elsőbbség, vagy a jólneveltek előzékeny tapintata, vagy akár az illő szerénység, nem, a gondolatnál mélyebb gyökerű szavai nem gondolatait öltöztették, s gondolatai, ha egyáltalában voltak ilyenek, csupán a felfakadó szavakat igyekeztek a világban helyre tenni, így hinnem kell, ha nagyanyámnak, születvén ő az igaz testéből és lévén ő az igaz teste, szava is igaz kellett legyen, de a tudás a bölcs asszonyé, a vak bizonyosság a tudhatatlanról, kiejtett szavaiban a test jelenvalósága olyan virágmeztelenül fénylett, hogy mégis el kell fogadni, csak ő, a tudós asszony emlékezhetett a teremtés bizonyosságával arra, ami történt in illő tempore igaz, Jula, a bába gyermekei megszületéséhez nélkülözhetetlennek bizonyult, egyszer s másszor azt is gondolta, nélkülözhetetlenebb, mint Áron, a férje, hiszen a jó és rossz szellemektől fogant gyermekei erre, a valamikor a bűvölet fátylán keresztül sejtett, végig szolgált, majd egyre idegenebb férfira alig is hasonlítottak, ám a bába, mihelyt az első gyermek megszületett nagyasz- szonynak szólította, mert a bába, a születések ismerője tudta, hogy a gyermek még sokára, de az anya most született meg, azon a napon a bábaasszony szava visszanyerte a teremtésben először felhangzó szó halk egyszerűségét, mégis körülrezegte az a csak az angyaloktól hallott megvan az egész világegyetemet és visszarezgett egész a gyermekágyig, hogy ott, nagyanyám könnymosolyával eggyé váljék, azon a napon a Teremtővel és a teremtéssel való közösségben felnyíltak előtte az eredet hármas értelmének árnyalatai, megvan, ez a mindég utolsó, mindég első és kimeríthetetlen kísérlet a nagy idő felragyogására, az idő bezárására, megvan, mint mikor valakit, a szüntelenül keresettet végül megtalálnak, és annak, aki eredendő tudásának vizében megmerült, ez az egyetlen szó jelentette világfüggönyének fel- lebbenését, egy pillanatra a kifogyhatatlan reményt, hogy megvan, aki ott volt kezdetben, aki örökké volt és lesz, az, akiről nem bírjuk elhinni, hogy van, jelentette a megmutatkozás szentségét, a megszámlálhatatlan és megismételhetetlen elsőt, a theophaneiát és attól fogva, hogy Jula, a bába kiejtette, anélkül, hogy bárkivel is közölte volna, minden élő tudta, ő a városban a nagyasszony, van már a városnak nagyasszonya a sötét fejedelemről elnevezett tér és a Felső-Kolozsvári utca sarkán, a zöld zsalugáteres, a többitől, idegen szemében nem is különböző 123
