Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak… (próza)

nemegyszer séta közben apámat, ő csak halkan nevetett, de azért ő is megállt pár szóra Rebi néni ablaka alatt, az ablakkeret mögött sejlő rejtelmes félhomály, a homályban a meghatározhatatlan figurákból áradó, velük egy- anyagú, a fasor sötétzöld levegőjével keveredő szagok érzékeimet elzsibbasztották, fülem már nem is fogta fel az ablakkereten előbb átszivárgó, majd kizúduló szavakat, amikre édesapám: „no, nem is lehet olyan haszontalan az a lányka” - hintette hűs permet válaszát a már-már az egész ablaknyílást fülledten betöltő holdpárára, ám amikor Rebi néni emeltebb, mégis reccsenő hangon: „nem mondok én lelkem senkire semmit, csak amit megérdemel”, akkor felderült előttem, hogy nem is néz ő, mint hittem az ablak előtt sűrűsödő vadgesztenyesoron túl, és nem is lát azon keresztül, ehelyett, az ó- és új-városbeliek, a környező falubeliek, és még az azokon is túl emelkedő tornyok s mögöttük megbúvó lakhelyek maguktól merülnek fel a napnyugta bíbor ködéből, itt mondják el és itt mutatják, egyik lilavörös ködtányér a másikba szűrődve, s minden jelenés után óriás gombaként puffadva, önmaguk rémületében homályuk szétporzó pöffetegét okádva napjaikat, egymáson áttetsző, egymáson áthangzó, egymást túlkiáltó, s egymásba gubancolódó arcok, történések, grimaszok, könnyek, nevetések megmutatják mindazt, amit ő, Rebi néni mond nekik, fekete mákszem pontokkal sistergő tűztányérban itt egyesül szakadatlanul pergő dháliakorongban, itt találkozik az egész Mezőség, itt az ablak előtt fel- és alámerülő képben, zavaros fröcsögő lében itt harapnak egymásba, s már fejük sem látszik, csak egy-egy kiálló, sötétlila dháliaszarv,- édesapám, ne sétáljunk többé erre, igaz amit Rebi néni beszél?- á, bolondság, vénasszony locsogás,- mi a bolondság?- ami nincs,- de mégis, honnan tudja Rebi néni ki lesz az új főjegyző, honnan, hogy Ilonka a kapualjban, honnan, hogy milyen pancsot főz Bíró néni a koszto- soknak, honnan, hogy Bíró bácsit halálos kór gyötri, hogy hol verték meg a muszkákat, hogy Viski néni kit irigyel, meg azt, hogy az idén megveri a szőlőt a ragya és felmegy a bor ára, Mari azt mondja, Rebi néni szava mindég beteljesedik, Mari azt mondja, Rebi nénit nem szabad megharagítani, Rebi néni boszorkány, Mari tudja -,

de felnőtt oltalmazom ég és föld, menny és pokol között, ma már tudom, jó angyalának övén lebegve, a boszorkányoktól és rontóktól nyüzsgő évtizedeken érintetlenül hatolt át (talán ezt jelentették édesanyám szavai: különös, lelkem, már tíz esztendeje viseli ezt a cipőt és meg sem kopott a talpa) érintetlenül és fáradhatatlanul abban a hitben, hogy boszorkányok csak a mesékben vannak, azon a kora őszi alkonyaton, amikor először rettentem meg a reggeli fagytól kocsonyaráncos dháliaszirmok láttán, először a virágok her- vadásán, ismét megállt pár szóra ama rejtelmes ablak alatt, akkor már nemcsak az ablakrést, az előkertet és előtte a vadgesztenyesort is betöltötte a könyökre támaszkodó, hervadásában még hatalmasabb dháliafej, akárha az

121