Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak… (próza)
óriás lottyadt nyílás a törzset, a végtagokat is magába szívta volna, de gyermekszívig apám nem vette észre, hogy ámbár a porcelánkutyákkal, kitömött madarakkal, a selyemvirágos és lángvörös plüsshuzatos karszékekkel zsúfolt szobába nyájas szavakkal invitált be minket mézes törökbúzára, egyszerre ingó és merev dháliafeje pillanatra sem hagyta el az ablakot, onnan sugározta gőzbíborát a folyó felett a fogyó holdra -, nem mondok én senkire semmit, csak amit megérdemel -, édesapám, Rebi néni mikor törli le a port a porcelánkutyákról, mikor alszik? a felelet csak ennyi volt: rébisz, rébusz Rebeka, így kurottyol a béka -, de nem emlékszem, hogy vacsora előtti sétánk többé arra vezetett volna valamint a fájdalmas arcú grófnőt sem menyasszonyozta senki, bizony, az ő orra nőtt a leghosszabbra a városban, mi több az egész megyében, azt tartották, akkor nyúlt meg ilyen elefántormánypaprika formára, amikor elhatározta, hogy lompos férjét nemcsak az egész mezővárso előtt, hanem a megyehatáron is túlkúszó hírrel szégyeníti, de lehetséges, ennél merészebbre is törekedett, nem csekélyebbre, mint a visszavonhatatlanul ecetesedő fejedelmi dinasztia hajdani országos népszerűségének helyreállítására, mindjárt kezdetnek azt ítélte célravezetőnek, ha a század eleji szabadelvűséget fennen hirdetve maga szedi a székfűteát, maga viszi a betegeknek, maga súrolja világ csudájára a kastély ambitusát, mindhiába, a teáért kinevették, termett az vadon minden udvarban, a cselédek ellustultak, szavának többé nem engedelmeskedtek s amikor hosszú ujjaival hajamat megsimogatta, rakoncátlanul elrántottam fejem, mert mit számított a neveletlenségért járó bizonyos dorgálás ahhoz képest, ha ezek az idegen messzeségből kígyózó, ezek az iszalaglánc-ujjak szétnyílnak, talán épp abban a pillanatban, mikor hozzám ér, és-------no, te kis vadmacska mosolygott jéghegytávolból elnézően, én p edig nagyanyám hátulgombolós bő kötényébe fogódzva bogos ujjainak cinkos szorításába bújtam, nagyanyám terebélye alá, akin kívül városunk sem keleti, sem nyugati fertályában akkoriban senkit sem neveztek nagyasszonynak, s bizonyára azóta sem. De ki volt előbb a teremtésben, ő, vagy a bábaasszony? mindkettő váltig bizonygatta, hogy a másik, hogy a másik nélkül ő soha nem lett volna, akárha kínálták volna egymásnak az elsőbbséget, akárha félték volna a dicsőséget, és hogy érdemben nem volt egyik sem szegényebb, sem hátrábbvaló a másiknál, arról egymás iránti áhítatuk tanúskodott mégis azt kell hinnem, hogy Jula, az együgyű, akiről makkopáncsnyi, de azért a számára adatott földi és égi tereket az aranyzöld szőlőskertekkel, lila virágos sómezőkkel, édesen könnyű forrásvízzel és sűrű sós tavakkal, repedező kék palaiszappal, vályog- és kőházakkal, nehéz történelemmel és emléktelen tovatűnő napokkal szívós hallgatagon ó és újra, igenre és nemre 122
