Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pomogáts Béla: Fehér torony - Erdélyi József költészetéről

tetve, hogy a népköltészet ősi konvencióihoz tért vissza a „nyugatos” költészet hangsúlyozottan műves, zenei rímei után.

Rapszódiák és mesék

Erdélyi József költői indulásának első évtizedében a költői népiesség magányos feltámasztója volt, s mint ilyen, hatott Illyés Gyula és József Attila tájékozódására, a népi mozgalom fellépése után viszont megnövekedett mozgalmi szerepe is. Közéleti szerepvállalásának növekedését költői hangjának és formavilágának változása követte nyomon. A lírai dal viszonylag kevésbé teherbíró műfaja nem lett volna képes hordozni a túlfűtött indulatokat és a részletesen kifejtett szociális követeléseket. Olyan formákra kellett ezt felcserélnie, amelyek gazdagabb és összetettebb élményanyagot tudnak magukba fogadni, amelyek elbírják a fejlődő személyiség gyakran ellentmondásos érzelmi viharait. Először korábbi formáinak epikus tágításával tett kísérletet. A lírai dalból, amelyet Németh László „főnévversnek” nevezett, hosszabb leíró verset formált, amely emlékekben gazdag epikus beszámolót adott a tárgyról, és végül emeltebb hangú lírai meditációval zárta a költeményt. A nagy tölgyfa a gyermekkori környezet egyik emlékezetes természeti nevezetességét, a legelőn álló hatalmas tölgyet idézte fel a múltból. A magányos tölgyet azóta elpusztította a múló idő, a költemény meditativ záróképe elégikus színezetet kapott, ez az elégikus zárókép tágította ki a vers szimbolikus jelentéskörét. Az emlékeket idéző nosztalgikus életképekből pedig, amelyeket Németh László „emlékverseknek” nevezett, kisebb verses elbeszélést hozott létre. A Bolond Istók Petőfit és Aranyt követve adott számot az ifjúkori vándorlások nagy, személyiségformáló emlékeiről. Az életképszerű, emlékező kompozíció jelent meg a Fekete Karácsonyban és a Bevonulásban is. Ezeknél a költeményeknél is meditatív-lírai záradék egészítette ki az epikus anyagot.

A leíró, elbeszélő versalak személyes indulatokkal és közösségi követelésekkel átszőtt és felerősített változatát találta meg a költő politikai verseiben. A Cölöpverők, a Csatorna, és a Fekete Körös epikus képek során jutott el a lázadó indulat kirobbanásáig, a haragos fenyegetésig és a forradalmi jövendölésig. Erdélyi a tájvers Petőfire utaló klasszikus hagyományát újította fel; változatos, festői képekben ábrázolta az alföldi, bihari tájat és életet, hőseivel azonosulva számolt be a nyomorúságban fuldokló parasztok és napszámosok küzdelmes munkájáról és feltámadó reményeiről. A Lovaspóló a Vérmezőn szintén klasszikus hagyományra, Petőfi politikai szatíráira utalt.

Az epikus szerkezet lehetőségét próbálgató költő legnagyobb műfaji eredménye a rapszódia és a mese volt. A rapszódiák műfaját a pilisi versek: az Erdei kaland, a November, az Őszi képek, a Téli dal és a Téli utazás készítették elő, laza szerkezetben fejezve ki a természetben bolyongó költő benyomásait és felismeréseit. A rapszódiák: a Téli rapszódia, a Nyári rapszódia, az Őszi rapszódia és a Kiáltás a Dunán a lírai napló technikáját követték, önéletrajzi jellegű feljegyzések, tájleírások, anekdotikus történetek keveredtek bennük meglehetősen rendezetlenül. Erdélyi, ahogy ifjúságában, ismét az országot járta, és mint a falukutatók, számot adott arról, amit látott és megismert. A

1166