Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

Marit, a szatmári vívóleányt sportolóként ismerte meg. Jól nézett ki: elvette. A házastársi kötöttségek általában hidegen hagyták. A csinos, magas sarkú cipőiben vonzóan „billegő” Mari hasonlóképpen gondolkodott. „Sportolós” há- nyavetiségük sokszor Jánost is, Icát is idegesítette. Soha nem jutott volna eszembe, hogy valamikor az életben a Pászkánokkal fogok barátkozni, „hetye- gett” vihogva Lucki Mari. A „földbirtokos lány” a „szegényparaszt fiúkkal”. Édes vagy, dicsérte meg Ica vadmacska-kedvességgel. János úgy fintorgott, mintha meztelenül a Vida Géza kaktuszaira dobták volna. Afintorgás azután majdnem sírásba, tartós „elkámpicsorodásba” ment át, Bodor Pál „elejtette” az Illés szekerént. Karácsonykor érkezett levelében művészi hibákra hivatkozott. Nem politikai elégtelenségekre, mint Kacsó Sándor és Bajor Andor. János csak forgatta, forgatta ezt az episztolát. írói továbblépése volt a tét. „Elolvastam, közölte Bodor Pali. És örülök, hogy elolvastam. Erős, férfias tehetség írása ez a regény - s azt hiszem, Magától várjuk a romániai magyar irodalom legkönyörtelenebb, szókimondásában is furcsán szemérmes, szögletességében is lírai, erős feszültségű regényeit. Remek a nyelve: végig ugyanazon a tömött, sűrű, hiteles és egyben költői nyelven ír. Nem néztem utána, hogy mit mondott kolozsvári szerkesztőségünk: bizonyára szemére vethette - és joggal - a formabontás látszatát kelteni kívánó, valójában azonban zilált fölépítését, a szer- kezetlenséget, meg jónéhány figura karikatúránál is hígabb megjelentetését, (teljesen szürke, verbális séma a főszerkesztő, anekdota-figurányi húsa-vére sincs Iksznek, s a tépelődő, mély önábrázolás e regényméretű monológjában Mikszáth-i rendű életesség sincs Szalontaiban meg egy csomó más hősében): persze, bosszúálló regény ez, mint az irodalom annyiszor - már amennyiben az írói igazságszolgáltatást az életen való bosszúállásnak lehet nevezni - de a célpontok ingatagsága, ködössége, lassú elrajzoltsága csökkenti teljesítőképességét. Véleményem szerint, tehet a regény megjelentetésének - néhány passzus kivételével - nem politikai, hanem elsősorban művészi akadályai lennének, amennyiben olyan, mint a kezdő diszkoszvető, akinek mozgásáról a jószemű edző nyomban meglátja a nagy tehetséget, de a diszkosz csak öt méternyit repül... „János pironkodott: mégis igaza lehet Icának abban, hogy tehetségtelen! Esténként, lefekvéskor, mihelyt elszenderedett, megjelent neki a repülő gulya. Ciocan Grigore, a Nagybánya városi pártbizottság első titkára erősen vedlő szőrű máramarosi borzderes bika előre álló szarva között ülve, ücsörögve megátalkodottan csak őt kereste. Amikor azt sejtette: hallja, kieresztette a hangját: Tej, vaj, tejföl, savó, író, / Pusztaiból nem lesz író / Legyen nekünk csak lakatos, / az se baj, ha feszt kapatos. / Számunkra az dosztig elég, / ha ő minél előbb elég. Fityiszt neked, hatökör!, gurult dühbe János és hátra szaladt, a fáskamrához, hogy póznát keressen, amivel Ciocant szürke barmáról lepiszkálja. Váratlanul kinyílt a szeme, feje pedig megvilágosodott: „Megkérdezem Bodort, melyek azok a „művészi akadályok”? Talán elháríthatóak, megszüntethetőek.” Egymásra csúszott szálfák rémlettek fel előtte holmi folyóban, mondjuk: a Besztercében. Bármely rönk elmozdítása megfékezhetet- len omlással járhat; örökre eltemetődhet, szétmorzsolódhat, „átmehet a legse- tétebb feledésbe”, akár azok a „magyar testvérei”, akik a kommunista uralom évtizedeiben nemzeti tudatuktól, keresztény hitüktől észrevétlenül „megfoszthattak”. Maradjunk tárgyunknál! „Azért nem árt bevallani: aki mer, az nyer. Ezerkétszáznegyvenben-negyvenegyben Dénes nádor („Csak ne tévedjünk!”)

1145