Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

meghatódni. János kint maradt Vida Gézával és „elfoglaltságként” képzelőtehetsége kárhoztatásával, „megregulázásával” bajlódott. Vegye tudomásul: realista író, a valóság talaján mozgó szerző, az objektivitás következetes képviselője, minek okából semmi keresnivalója élő emberek tudatában, bőrében! Megérheti, méghozzá tündéri-könnyen, hogy Bodor Pali ráfogja: kulcsregényeket ír. Az Illés szekerén kulcsregény, stop. Nem foglalkozom vele, stop. Dobja a szemétbe, stop. Wili Stop. Vagyis: Bodor Pál. Nincs kizárva, hogy ugyanaz a távirat H20 című, remek, mindenképpen maradandó költeményét is tartalmazza majd. Sajnálatos esetben talán csak kurta, népies, népszerű, ősi nyolcas kivonatát. Ilyenformán: Nem iszom én soha vizet, / engem a párt jól megfizet. /Ki bor helyett vízre megyen, / vacsorára bürköt egyen. „Dehát ez pont a fordítottja!” Lássuk, mit még csinálnak a baglyok, szólalt meg Vida Géza. Nem „bírta” nézni, hogy árválkodik János. Marika és Péter. Marioare si Petru. Marika és Péter ijedten lapultak a ketrecben a Műterem mellett. Vida fűzvesz - szőt kapott fel a földről és bekotort vele a dróthálós alkalmatosságba. Péter a fiamé, Marika a lányomé. Gyurié és Zójáé. AGheorghe (Györgye) szokványos név, a Zója (Zoe, akárcsak a Nicolae Ceausescu elvtárs kislányának neve) a Zója Komszomogyenszkajából van eredeteztetve. Remélem, nem mulasztotta el megtekinteni a róla szóló filmet, ottan állt szegény mezítláb a térgyig érő hóban, a németek meg röhögték! Dehogy mulasztottam, válaszolta János, sőt azon töprenkedtem: vattát vagy gyapotot használtak-e a filmesek ennél a jelenetnél? Szerintem, vattát, mert szépen fehérlett, mondta gyanútlanul Vida Géza. Kettéhasított bükkrönkre mutatott: rusztikus asztaltetőket csinál belőlük ajándékba. Körben tányér űrmértékű lyukak (románul: gaurák) lesznek beléjükvájva. Amáramarosi falvakban, amikor lakodalmat tartanak, a menyasszony rendszerint meghívja vőlegényét, egyen az ő mélyedéséből. Hai ma, mondja, maninca din gaura mea. (Gyere, hé, egyél a lyukamból). Valamivel odébb fűrészbakra emlékeztető ácsolat várakozott azokra, akik unják az ácsor- gást. A bak egyik végéből legalább másfélméteres, gondosan hímvesszővé faragott fatörzs meredt ki. Az „irgalmatlan” szerszámot a „makk” tájékán két husáng, két afféle cipész-székláb támasztotta alá, ráüléskor nehogy lebillenjen. Vida egészen nekividámodva mesélte, hogy (mintha csinálmány volna) túlnyomórészt nőlátogatók „veszik igénybe”. Van aztán ricsajozás, ha rájönnek, min ülnek. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Herédi és Veress. A csodálkozástól ki voltak vetkőzve magukból. Ilyen kaktuszgyűjtemény nincs több Európában! szögezte le Herédi Gusztáv. A Balkánon nincs, az biztos! Tudta, hiszen Titónál partizánkodott. (A mérges nyelvek szerint). A nyugati flóra- és faunacentrumok is két kézzel kapnának utána, de Vida elvtárs mindazonáltal nem adná, igaz? hallatta Veress Zoltán is a hangját. Az Utunknak is, a Korunknak is szánt „átfogó máramarosi riportját” már úgy érezte, érzékelte magában, mint hajnalonként tojását a tyúk. Türelmetlenül „karicsált”, hol találhatna megfelelő fészket, zugot a megkönnyebbüléshez, tulajdonképpen a „termeléshez”. Vida Géza mindhárom vendégét beterelte a műterembe, amely jobb felében az asztalosságot, bal felében a kerékgyártást idézte János eszébe. Herédi és Veress számára a magas, tágas, nagyablakos hodály „tehetséggel megszentelt alkotóműhely” volt; sokáig elfogódottan borzongtak, lúdbőröztek. Itt- ott bizonyos rönkökből (tölgy, bükk, hárs, dió, mahagóni)) „robusztus művek” készültek kibontakozni. Az egyikben félkész bányászfejek „hevertek egymá1141