Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet
mondta, ha valami nyomta a szívét. Veress Zoltán nem, ő némán „szenvedett”. Az a típus volt, aki tenyérrel takargatta mások elől készülő irományait és a „falba bújt”, amikor telefonált. Jöjj, ne tétovázz, mondta ő is Jánosnak. Pro- ust-tól tanulta az irodalmi választékosságot. 27. Vida Géza bizonnyal tudott az „újságírók” érkezéséről, mert az Utunk szerkesztősége világosszürke (?) Pobedájának fékezésére egyből kiperdült az utcára. Alacsony, mozgékony és úgymond: markáns arcvonásokkal megáldott ember volt, olyan ötven körüli, a Népművészet Érdemes Mestere kitüntetés ritka birtokosa. Leleményesen lappangó „vetélytársát”, Erdős Imre Pált huzamosan rágta is emiatt a „titkos féreg foga” (Petőfi), amin senki sem ütközhet meg, ha tudja: neki csupán az Érdemes Művész címet juttatta a nagybányai és a legfelső pártvezetőség, holott... Na de: ne szólj szám, nem fáj fejem, üssem meg a számat, addig nyújtózzam, ameddig a takaróm ér. Nyilván, ezt a „nyújtózást” ideje lenne elemezgetni, pontosabban: megkapargatni, megbolygatni, felber- helni, elvégre a világtörténelem legfejlettebb társadalmában, a mindenki számára azonos esélyegyenlőséget biztosító szocializmusban-kommunizmusban élünk, elévülhetetlen jogokkal felruházva. Va. Van. Fan Van dong. Fán van dongó. Nem ártena tudni, vajon a kaktuszra rászáll-e a dongó? A dongócska, a méhecske. A Kereszthegy tövében, a Fűrész utcában, a Csertörő patak partján épült, terbélyes, földszintes, sárgára meszelt Vida-ház előtt ugyanis jókora kaktuszok, „kaktuszfák” őrködtek. A közeli és távoli szomszédoknak „válogatás nélkül csurgott láttukra a nyáluk”; bánatosan érezték: nekik soha nem lesz „mini” Mexikójuk, Nevadájuk, Texasuk, hiszen ők természetszerűleg nem „ugorhatnak át Spanyolba, Franciába”, hogy a magvakat, palántákat beszerezzék. A „spanyolnáthának, franciázásnak” mindörökre vége. Fuccs! Kaput nyemcki! Ha a csóró Fűrész utcai újgazdagot mégis eszi a fene, ültesse tele kertjék szelídgesztenyefával, mogyoróbokorral, fenyővel, aranyesővel, labdarózsával, japán birssel, hibiszkusszal, páfránnyal, magnóliával, hortenziával, miegymással, himmihummival. Undok akarnokság furtonfurt olyan hírességeken csüngeni (csüggni?), mint Vida Géza, aki ugye, ma is mit csinál, mit kényszerül csinálni? Három ismeretlennek, három jöttmentnek, netalán: három jómadárnak a műtermét, a baglyait és kaktuszgyűjteményét mutogatja. A ház mögött, a kertben hosszú-hosszú melegház üvegteteje csillogott a délutáni napsütésben. Milliónyi kaktusz csücsült különböző méretű ládákban. Messze benn Vidáné szöszmötölt, a zongoratanárnő. Jobbjában kék játékásót, baljában piros locsolócskát tartott. Mellzsebes köténye papagájsárgán virított. János gúnyosan azt hitte, hogy Vidáné azt gondolja: ha Bartók Béla forradalmasította a zeneművészetet, ő „felpörgeti” a kaktusztermesztést; kitenyészti a „trikolór-kaktuszt” a pirosat-sárgát-kéket, amelyet (apró színengedménnyel) mind a román, mind a francia (e két testvérnemzet!) a magáénak vallhat. Attól függ, ki hol áll mellé, ki honnan nézi. Hozzáállás kérdése, szemlélet dolga. Palocsay Rudolf, az a hóstáti gazdálkodó, virág- és konyhakertész majd visszaadhatja az állami díját vagy micsodáját. Herédi Gusztáv és Veress Zoltán bementek, befurakodtak, besirültek a melegházba ámuldozni, lelkendezni, 1140
