Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

mittevésre. Legkisebb fia, Sanyi, naponta „főzte” a fejét, „rágta” a fülét, hogy adjon el mindenét; a pénzen külön „lakosztályt” rittyent neki a Károlyi út közelében „felhúzandó” házában. Kacsalábon fog az forogni, meglássa. Akkor is, ha vályogból lesz. Üldögélhet majd a jó hűvösön, amennyi belefér, lógathatja a lábát, ásítozhat, alhat, nem csereg neki az óra, nem dudál a gyár, ellenben a sült galamb naponta ötször-batszor a szájába repül. Arról menye, a baltaél arcú, pergő nyelvű, örökmozgó Ilona fog gondoskodni. Tessék hozzánk költözni, Bányára, kísérletezett János anyja „behálózásával”. Igen ám, de „nem addig van az”; az anya akaratosan megállt előtt, gyanakodva, hosszan nézett felfelé rá, szája sarkát jobb hüvelyk- és kisujja begyével megtörölte, azután „tudakozódott”? Apulyák mellé, mi? János mosolygósán „manőverezett”: Melléjük is. Ciprok Mária azonnal „lezárta” a témát: soha. Mindenki nevelje fel a kölykét. A saját borja, nyalja. Rendben, szólt János. El van boronáivá. Bekutyagolt a városba, lássa, mi az újság? Kiderült: Paulovics László Szatmáron is kiállított. Senki sem kenhette rá, hogy tétlenkedik. Azt aztán tényleg nem. A Korondról Szatmárra átrándult Páll Lajos költőt-festőt vezetgette egyik kocsmából ki, a másikba be. János a Pannónia Szállóban bukkant rájuk. Volt öröm, kézrázás, csók. Páll Lajos azon melegében meghívta Korondra, de figyelmeztette: horkol. Ahorkolási hajlam látszott is rajta. Kövérkésen izgett- mozgott János körül. Mongolos bajusza vékonyan csurgott alá, „vágott” állára. Emlékezetes, aprólékos beszélgetésre nem kerülhetett sor, mert Paulovics felesége ebédre várta. Nagybánya felé zötyögve, a vonaton Jánost elnyomta a buzgóság. Tünyölődött. Valami nyirkos-penészes pincében cipőket próbált fel. Az utcára jövő megrökönyödött; felemás lábbeliben lépegetett az új főtér felé. Fogalma sem volt, mitévő lehetne. Ment hát, mint akit kupán találtak. Az új főtéren rendőrfelvonulás zajlott. A kék ruhás milicisták oroszlánálarcot viseltek. Nem is oroszlánálarcot, hanem oroszlánfejet. Leste, hogy forrtak a nyakukhoz? Forradást nem vett észre. A furcsa, ugyanakkor ijesztő milicek gumibotjukat lábuk közé szorítva meneteltek. Olykor jobb tenyerüket a szívükre tapasztották és azt harsogták: Ju-ram! (Es-kü-szünk!). Aki nem esküdött elég hangosan, azt hátulról leütötték, majd tele zsákként odébb suppantották, megtaposták. Az esőfelleges égen hirtelen kirajzolócott Ceausescu Nicolae mellképe. O is oroszlánfejet viselt, ami nem lett volna, kitudja, mekkora tragédia, de tekintete megakadt János „szabálytalan viseletén”. Borzasztó, kész bohóc vagyok! mérgelődött János. Igyekezett eltűnni, elpárologni a színről, de a „forgalomból kivont” rendőröktől ezt pillanatnyilag nem tehette. Vida Géza kőből faragott bányászszobrához szaladt, hogy megbújjon. Oktalanul, okton- dian cselekedett. A bányász nyakában sárga zsinóros, piros tábla lógott, kék felirattal: Nicolae Ceausescu. Az oltyán pernahajder cinkosan lekacsintott Jánosra, akárha pártfogolná. Nem volt oroszlánfeje. Az éginek csupán „szovjet- esen” sportos zakója utalt viselőjére. Ekkor János a Dacia filmszínház irányába nyomult, és ott ki is tört. Bal lábán jobb lábas fekete félcipő billegett. Dühében alig bírt hova lenni. Ráadásul, tompán megsajdult a koponyája. Nem csoda, mert a vasúti kocsi fabordázatú oldalához koppantottá. Eszébe ötlött Engels Frigyes: A család, a magántulajdon és az állam eredete című műve. Azért is elolvassa. Mindent el kell olvasni. Ezt már Arany János is megmondta. Nyilván, nemcsak ő. Máskülönben az anya, Pászkán Györgyné Ciprok Mária soha nem fedezte volna fel a Rinaldó Rinaldinit. Ezerkilencszázhatvanhét

1134