Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

április huszonhatodikén, tizenöt óra harminc perckor úgy döntött:Engelset nem kritizálja; régen élt, hadd beszéljen. Egyes „ősök” műveikben rendszerint kissé gügyénknek látszanak. „Uramisten, hát még a kortársak!” Május másodikén „tiszteletét tette” Máté Imre érmihályfalvi költő. Aprócska, fekete, hegyes orrú leányzót cipelt magával. Bányai Katinak hívták. Kati „műkedvelős- ködött”; vaskos rajztömb feszegette a hónaalját. Imre elkántálta összes verseit, végül vicceket mondott. Szörnyű volt; a nevetés-kacagás akadozó beszédét kavicsossá változtatta. Ilyenkor csökevényes, sárga, fehér lepedékes fogazata géppisztolysorozatokra emlékeztető ropogást, zakatolást „idézett elő”. Nem lehetett kibírni elfordulás nélkül. „Költőnk” akkoriban házasodott. Nagyváradi „megesett” könyvtárosnőt vezetett az illetékes néptanácsi megbízott elé, hogy legyen apja a gyermeknek. Feleségét következetesen köntálosnőnek nevezte, és nevetett, és kacagott; valóságos hadszíntérré tette a lakást. Ica a konyhába menekült pótkávét főzni, be ne „zsongjon”. Könnyezve, szipogva sajnálta az anyákat, akiknek „hátrányoshelyzetűvé” sikeredik a csemetéjük. „Pedig milyen tehetséges!” János arra törekedett, hogy Imrét a „komolyság szintjén” tartsa; megnyugodott, ha elviselhette. Botrányosnak nevezte azt a tényt, hogy a románok a mihályfalvi Sast és Hollót annak idején, az ötvenes évek végén kivégezték. Mindketten a magyarság hősei, szögezte le, amivel olajat öntött a tűzre. Máté Imre átkozódott, káromkodott, a mártírokat legazemberezte. Rejtélyes személyi sérelmek fűthették; talán a lelkész Sas valamikor nem őt küldte fel a toronyba harangozni, talán a tanár Holló gyenge jegyekkel „bombázta”. (Egy pillanat; a nevek helyes írása feltehetően: Sass és Hollós. Az író még Gheogrge Gheorghie-Dej „országlása” idején rögzítette őket). Imre közös ügyükre; a hatvanöt decemberi házkutatásra, meg az azt követő „hercehurcára” csak legyintgetett, amiből János olyasmit vehetett ki, hogy a vallatásokon nem jeleskedett. Pirk János festőművész „tettéről” a szekusok elsősorban tőle szerezhettek tudomást. Pirk Jancsi rátermett fiú, vigyorodott el Máté Imre és félő volt, hogy vidám történetbe kezd, ezért János Bányai Katihoz folyamodott: Hol él, hol dolgozik? Kati nyomban kivirult a „megtiszteltetéstől”: Nagyváradon élek és ott is dolgozom, a nyomdában. Ennyi elég is volt az ismerkedésből. Imréék Dudás Gyula festőhöz mentek, Jánosék pedig Attilával és Zsolttal a Ligetbe sétálni. Keringtek, amennyit keringtek, aztán „betaláltak” a kerthelyiségbe. Meglepetésükre, ott látták családostól Dézsi Gézát és Gúzs Imrét. Már alaposan homálylott a szemük. A vizeldében Gúzs elcsípte Jánost: legyenek újra barátok. Lehetetlen, tért ki az ajánlat elől János. Vádaskodásaidat Ica soha nem fogja megbocsájtani. Ne feledd el, majdnem bezárattál. Gúzs Imre tova imbolygóit. Nem látszott bűntudatosnak. János másnap a gyárban végighallgatta, hogy ünnepelték meg munkástársai május elsejét. A kötelező felvonulás után, mihelyt megszabadultak a zászlóktól, feliratoktól arcképektől és kinyitottak a kocsmák, szétbogárzottak „mulatni”. Bresneider Vilmos főmester, a Pincés, nyilvánvalóan a „fejesekhez” csapódott; a gátnál, azaz: a barázsnál rendeztek „oltári” kanmurit. Bondics Miklós lakatos, a Belga, a Virághegyen majálisozott, feleségével és fiával; még ma, harmadikén is puffadt a ronda söröktől. Birtás Gábor, a Gojci, „átrókázta” a Kakastaréjt. Jaj, apám, amikor megindult belőlem a róka, szószerint ugatott. Mondta is az asszony. Dögölj meg, jobb lesz nekem özvegyen. Ca vaduva, ahogy kifejezte. Sándor Nyikoláj, a Svéd, minden szabad idejét a vitatott kertrész fellépésével és a

1135