Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet
PUSZTAI JÁNOS Önéletrajz 25. Bizony, nem volt egyszerű dolog estéről estére „tisztába tenni” a földgolyót, amelynek egyhatoda úgy vöröslött, olyan zavarosan, mint a másnapos alkoholista szeme. Feltehetőleg. Persze, a többi része szintén „megérte a pénzét”. Az amerikaiak, angolok, franciák látványos cigánykerekeket vetettek, hogy a németeket elkápráztassák-elzsongítsák, azonkívül pedig égő karikákon ugratták át a szovjeteket, a románokat, a lengyeleket, a csehszlovákokat, a jugoszlávokat, a bulgárokat, a magyarokat. Az albánok nem ugrottak, inkább Kína bokáját ölelgették, csiklandozták, suttyomban pedig „atombiztos” betonóvóhelyeket építettek. Betonhoncsokokat. Összefüggő csordalegelővé változtatták országukat, a „szkipetárok földjét”. (Illés Béla). Urundiban és Burundiban „mozgolódtak a tömegek”, Izraelt az arab államok háborúval fenyegették, Magyarország „államférfiai” ötszázötvenhárom és félezredszer biztosították a „szomszédos testvéri és baráti országokat”, hogy az elrabolt területekre soha többé nem tartanak igényt. Szóval, bennünket immár megehet a penész, mondta slibovicás poharát szórakozottan forgatgatva János. A Bukarest vendéglő fehér asztalterítőin régi és új foltok éktelenkedtek. Akár a világ országai, úgy illeszkedtek egymáshoz. Ez nem a kurvák gondja, „szólt közbe” Ica, hogy idejekorán „lehűtse”. Lámpással keresed magadnak a bajt. Gálfalvi Gyurka, aki olyasféleképpen raccsolt, mint Lenin és Habsburg Ottó, megkérdezte: Tudjátok-e, milyen az albán légvédelem? Ilyen, ni! Jobb öklét magasba emelve a mennyezet (rendben: az ég) felé rázta. Hervay Gizi „angyali nyugalommal” mosolygott, nem látszott ki belőle a költő. János, amilyen rosszmájú volt, odabenn, legbelül holmi kollektív gazdasági könyvelőnőhöz hasonlította. Véletlenül sem politizált; Magyarország huszadik századi sorsa (biztosan csak látszólag) hidegen hagyta. Hiányzott belőle, gondolkodásából a „koncepció”. „Vajon hiányzott?” Gyurka Vajda Ferenc „kommunista fűzfapoéta” modorában „csasztuskák” kiötléséhez látott: Hazajöttem, várt a tarló, (vágott eszem, mint a sarló!) Pártom, lábamban óhaj serked, (bejárni még ma ungod-berked! János sem akart lemaradni: Szülőhazám, Románia, (édes vagy, mint Onánia! Juj, te pimasz!, fíntorgott Ica. Nem vagy a Nagyréten. Igaz is, a Nagyrét. Az apa, Pászkán György elhunyta óta János nem járt otthon a „szülői házban”. Az anyának szürkehályog keletkezett a szemén, meg kellett műteni. Nem vakulhattam meg, mint Flóri nénéd, magyarázkodott Jánosnak. Ő könnyen vette, mert volt segítsége. Nekem ki van? A teheneket, a malacokat, a tyúkokat csak el kell látni, nem? Ötvenkilencedik évét „taposta”, és bódultán készült a sem1133
