Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Simonffy András: Dukai Takács Judit
lőtávolságon túli céltáblája, s aki 1817-ben a Helicon ünnepségeken emelkedik azokba az „égi” magasságokba, ahová már csendes, doromboló szeretetével Berzsenyi sem követheti. Éppen nem korának rövidre zárt, rögös földi létében. A huszas évek - akárcsak száz év múlva - s éppen napjainkban a kilencvenesek: összeomlás, semmibe hullás, méltatlan iszapbirkózás. A halni készülők halni mennek, a talpon maradók megtöretnek egy még csak ködösen elképzelt új, nemesb nevében. Két-három év ragyogás, aztán a semmibe hullik minden. Meghal Festetics (fiai művét nem folytatják), Kölcsey megírja a Berzsenyit porba sújtó Recensiót. Tagadva meghaladni, talán nemzeti Himnuszunk megszületésének ára ez... Judit férjhez megy Göndöcz Ferenc kisbirtokoshoz, kinek véleménye a térdre kényszerített, de jövőt csillantó ritka pillanatról: „Magasságos Helikon, Szarom neked a síkon.” Négy leányt nemz Juditnak, aki szüli, s temeti őket, már maga is a sorvasztó tbc lélegzetnyúzó rabságában. A legenda máig kereng Berzsenyi Dániel és Dukai Takács Judit titkos nászáról. Hol Berzsenyi „vérbősége” és (állítólag) soha ki nem hagyott „alkalmai” felől közelítvén tudományosan a dologhoz, hol Judit ledérségében „bízva” boronálják őket alacsony fantáziával lihegő-vad nászba. Kutatók is emlegetnek egy, a Helicon ünnepségeken fellángoló titkos Judit-szerelmet, vélhetőleg botrányt suttogó jólértesültek fennmaradt célozgatásait figyelembe véve. Emlegetik, mint a gyors és váratlan férjhezmenetel vélhető okát, s magam is gyanakszom az egyik aranyifjúvá lett Éestetics fiú szédítő sikerére. Akkor még mindennek megadatott a maga módján véget vetni, az efféle kis lehetséges epizódoknak is, a gyors férjhezadás egy szinte ismeretlen, eladdig tán reménytelen kérőhöz megnyugtathatta az idős keszthelyi mecénást is: négylovas hin- tót küldött nászajándékba, a dukai násznép közé porzott be, ide az udvarba, ahol a lakodalmas forgatagban az irigy barátnék végre megnyugodhattak: lám, bekötötték az ő fejét is, mehet cselédeket iránygatni, tikot kotlatni, gyerekeit rakásra szülni... Magam dukai vígasságukban látom legszívesebben őket együtt, madár- csontváz-zsenge clavirját megtaláltam a keszthelyi kastélymúzeumban. Mégis, ha érezni szeretném, valahogy egymáshoz szelíden simulva képzelem őket abban a legteljesebb emberi kapcsolatban, ami attól égi, hogy/mert időtlen, és mert a legteljesebb: apai érzés, férfivágy, felelős visszafogottság és mégis kitörni kész láva, remény és bizonyosság. Nem más ez, mint örök kihívásunk a gyorsan ítélő, de lassan mozduló, felszínen csacsogó, a felszínen fecserésző, s árral tova is sodródó korszakok ellenében. Ilyen volt/lehetett Berzsenyi Dániel és Dukai Takács Judit érlelt, egymást építő, de soha be nem teljesedett szerelme egy nagy változásokra készülődő, de még önmagát sem megnevezni tudó századelő sodrában. Bólintsunk hát rá Németh László látó soraira: „Hogy mi volt Dukai Takách Judit Berzsenyinek, ember nem tudhatta, s ma sem tudhatja.” Egymástól távol (Nikla-Sopron), már kapcsolattalanul, a korszakváltó 1830-as év után, maradék reményeikbe sem kapaszkodván egyazon évben haltak el mindketten: 1836-ban. 1132
