Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Dobai Péter: Ugyan ki retteg, végzet, tőled, ha egyszer élni: eleve fájdalom vagyunk? (vers)
II. FUGE, LATE, TACE (Menekülj, rejtőzz, hallgass) Nagyságos Stettner Zsófi hív barátnémnak, bakfiskorom jópajtásának, midőn férjhez ment. (Dukai Takách Judit ajánlása leánybúcsúztató verséhez, amelyet - a címet vétve - Sárvárra küldött, s a címzett, Zsófi soha nem kapta kezéhez a dukai poétanő néki ajánlott versét.) Oh, immár 1812-ik esztendejét éljük el az Úrnak! Leányélet: íme, véged! Jegyezd fel jól magadnak, Hogy az idők nem várnak! Jönnek majd a házadhoz, Zsófia-szívem: Kínos dolgok, tennivalók, ALLTAGSORGEN! Te csak légy komoly türelemben, Hites Urad iránt szinte megértésben! Hívság az egész kotlós Asszonyélet! Hogy emlékezz bakfis játszópajtásodra, Pár sort, megengedd, hadd írjak, mi jellemző Juditra: „Hajlandóságom nagy a szomorúságra, S egy csendes magányba rejtett komorságra.” „Hogy magyar szívem van, ebből sejdíthetted.” „Fekete haj födi fejemet...A szemeim kékek. Talán nem vigyázta a természet útját és bennem elhibázta.” Hát, lásd: az én képem ez, ha el nem felednéd nemsokára, addig is szeresd! Zsófia Juditja! Dátum: fentebb! Én szeretlek! D.T.J. III. Kertem alján mennék mostan Ön-meghitten Szinte önkívületben: Ugyan miről is meditálni? Szerelmeim: ti vagytok messziségem! Fő erőm: a feledés... Ki Volt az, akit én élettel szerettem? Sötét lugasokban, mély fasorokban, 1125
