Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Dobai Péter: Ugyan ki retteg, végzet, tőled, ha egyszer élni: eleve fájdalom vagyunk? (vers)
Ahol szökőkutak ezüst-kévékben Lövetnek szerte vízsugarakat, Hogy testem sellő vágyna lenni! Ősz van. Hervadni, lehullni kell és azt kibírni! Sok bécsi testőrtiszt suttogott Fülembe botrányos históriákat, Hogy milly heves, lüktető életfutása, láza volna Wien-Kaiserstadtnak... Hívtak, utaznék oda vélük, álnéven, titokban... De én élni, mint álmodni: a csendes, derűs Dukán Már megmaradok szülői jószágomban, biztos birtokomban. Noha tagadhatatlan, hogy elképzelni tán Túl élénken is képes vagyok Minden mókát, játékot, tánczot És minden egyéb kedves körülményt, ami még azután Adódhat hozzá a szorosra vett, páros tánczhoz... Ám valóban megtenni, hagyni mókát, Csábítást, játékot engedni könnyű kedéllyel: Mégsem! Teljen be sorsom Vasban, éljek bár bensőmben Még ollyan szaggató, testemet fojtó szenvedélyben, Amelyről - tudom - sosem lészen: Testesült emlékem.. Lézengni Bécsben? Sohasem! Szeptember-ősz van. Külön kerengő leveleken, Sok pillangó-falevél tölcsér-örvényében, Árva, szálmagányos alá-pörgésében: Látom a lombot, összeomlott, szultáni sátor. Ah! Hervadni, elvirágzani, avarra lehullni kell... Tatárj ávor-cseij ék Kertem alján, Ti túlélitek Vas télvizét! Hogy túlélem-e én is, az talány. Riadt levelek forognak, Te szintén itt hagysz, Hogy lombod elaranylott Nagyságos Királyplatán! 1126
