Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
holt, nem duzzogott, íziben tréfa szökkent nyelvére: - ejnye, te szék, azt hiszed a lábad közé lehet ülni, — s ím a szék engedelmesen visszakecskebukázott a rendeltetésének megfelelő állapotba, ilyen volt a belőle áradó könyörület, amivel megtetézte a törvényt, ilyen bohó, ilyen szelíden erős, olykor örömrepeső, magának a teremtés rendjének kiszámíthatatlan játéka, és épp erről, a kiszámíthatatlanról, a törvény és saját közös gyökeréről nem bírt lemondani, le nem szakadhatott róla, hisz’ ezáltal, a törések és töredékek, a tört sebek összeforrasztásával töltötte be a törvényt, hegesztette azt össze, úgy amint volt és van az minden törvények születése előtt minden pillanatban, a pillanat törése előtt, ezért nem éreztük sugárkörében a törvény súlyát, mert a repedések helyén a hiány súlyát ő viselte (s bizonyára maga sem sejtette, hogy könnyű lába őszidőn e mérhetetlen súly terhétől dagad nehézzé), így vezette vissza a törvényt annak szüntelen csorduló edényéből vissza a forrásáig, vezette törvényből született neve szerint, amely a hangok útját ugyanazon lépcsőn járta meg a kezdettől a végig, mint a végtől a kezdetig — így: a könyörület tenyerébe fogva könyörült végül a törvényen is, könyörült a szerszámokon, az edényeken, nebuló, cseléd, barom, cigány nem sínylődhetett közelében, könyörült a szegények szegénységén, könyörült a gazdagok gazdagságán, könyörült az éhes természeten, a szomjas szántókon, gyenge esőként szállt le a tikkadt mezőre, záporesőként itatta a fonnyadt leveleket, a vizet ellátta mederrel, bélelte tarka kövekkel, legyen átlátszó ráknak, pisztrángnak tiszta, a petrezselyemnek visszaadta friss, paradicsomi zöldjét, — hogy csinálod? - kérdezte tőle a csontkezű grófné, kérdezte a tejfelkezű nagytiszteletű asszony — nem csinálom én, csak ránézek, és valóban, anélkül, hogy sejtette volna, nézésén áteresztve a könyörület vizét, áradt az tovább, - és íme most is, lépése megszaporodik, akárha a légben száguldana amint a madaraknak ágyat vet a szélben, a szélnek a lombbban, ó, ágyat vetni, azt tudott csak igazán, szerelmeseknek illatkazalban, fáradt testnek pihedunnában, utolsó lélegzetnek hajnal felszálló párájában, csontoknak a koporsóban, elperzselt értelemnek a lángból visszahulló pernyében, alvó tó ölében az álomnak, álom- ringásnak a pozidóniaöbölben, ágyat a napnak erdőmély mögött, túl az óceánon, ahová szülővárosomból csak az ő tekintete ért el, de a napot nem ringatta álomba, ó, az a kérlelhetetlen gyöngesége, hogy nem mondhatott le a gyönyörűségről, ringassa őt megszelídült nap álomtalan álomba, - nem, a tetves embernek nem vetett ágyat, és amikor ez a nemtörténés megtörtént, akkor vetette saját ágyát a szomorúságba, és az ötödik?--------az ötödiknek az örök, a láthatatlan kezdetbe h át még az öve, hát még a kendője ! volt úgy, hogy változásainak rátapadt formáját, a formák törvényét keveselte, ilyenkor megoldotta övét, a tárgyakon lazultak az abroncsok, szabadulva magasra pattantak, tengelyük sugara gyökerükig sziporkázott, egyszeribe megértették a szólítást és ajándékba kapott nevükkel válaszoltak - neki -, hát még a kendője, mi mindent is tudott kendőjével! abba ágyazta este a kenyértésztát, keljen reggelre dunnakövérre, sütés után beletakarta, meg ne szikkadjon, azzal fényesítette az edényeket, be1117
