Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

pólyázta vele a kicsinyeket, abba hímezte a szivárványfonalból a csigavonalban kanyargó erdei ösvényeket a ráhajló, soha másutt nem látott virágfürtökkel, egy öltés, a virág gyümölccsé, még pár öltés a gyümölcs szitakötővé változott, madárrá, Tündérilonává, azután mókás figurákat írt a villogó tű, aszerint amint mi kérleltük: még egy gombát, még egy törpét, no, még egy óriást, ruhája volt kendője, kendője teste, s ha meglebbent, redőinek húrjain olyan távoli zenét zizegett a szél, hogy közelebbről hangzott az felénk, mint saját lélegzetünk, hullámcsípője lám, miként ring most is gyengéd suhogással az észrevétlenül tekergő köríven, a leoldott öv után omlik a köntös, bő ráncaival befed egy árokba vetett újszülöttet, tisztító szelével meggyógyít egy rühes kutyát, ráborítja egy pálinkát párolgó árnyra, s most nem tovább, mint mikor lelket vigasztaló, csendeső fátylát váratlan villám hasítja át, az árny visszacsap rá, s úgy elsötétíti, mint akkor — Paraschiva óvatosan nyitja az ajtót, keskeny résre, látni való, habozik, belépjen-e - no mi az ? - s még mielőtt a lány eldadogná: - a tekintetes urat esmég a Muntyán korcsma előtt találták a sárban - még mielőtt hallaná, ő már tudja —

ilyenkor rettenetes volt, ilyenkor tilolatlan kenderből szőtt kendője lehullatta díszeit, érdes kelmévé durvult, a tyúkok nyugtalan kárálásba kezdtek, a kakas rekedten kukorékolt, a cselédek leejtették a tálat, s a kártevést egymásra fogták, a tej összement, csapkodó varjúszárnyak fekete kárpitja lepte el a tetőt, a kémény horkolt, visszacsapta a füstöt a frissen meszelt tiszta szobára, ilyenkor, rettenetes voltában álmatlan éjjeleit összevegyítette a nappallal, ilyenkor, rettenetes idejében vibráló szemünknek úgy tetszett, bárom feje ros- kad egy összeroskadt nyakon, három felé szórja a harag napjának szikráit, a gombolyag rázkódott ölében, mert ilyenkor sem hagyta abba a fonást, a fonal eregetését, tartását, elmetszését, ilyenkor, rettenetes voltában úgy tetszett szálaira bontja a kendőt, s mikor már azt véltük, szerte röppent foszlányok, rojtok lepik el a házat, mikor már azt hittük, mi is tépett ronggyá bomlunk és rettenve bújtunk a paplan alá, lám, másnap reggel a kendő épp úgy burkolta, mint annak előtte, hogy is sejthettük volna, hogy akárhányszor szétbontotta, mindannyiszor kihúzott belőle egy ép szálat, s akárhogy összekuszá- lódhatott az az ölét soha el nem hagyó gombolyag, a kihúzott ép szál mentén visszatalált derűjébe, és folytatta a munkálkodást, első dolgaként a vihar harag súlya alatt legörnyedt szőlőtőkét kötözte a gombolyagból tépett szállal karóhoz, ezt az ép szálat kötözte a papírsárkányra, hogy mulatságunkra újból visszatérjen, ezzel kötözte bonthatatlan bogra a civódás szakította ellenségeket baráttá, ez az ép csíraszál tartotta a tojásban a kikelésre még éretlen fiókát, s ezzel eresztette röptűkre a szárnybontogatókat, ezt az egy szálat osztotta először ketté, két erős szállá, a vezetőre és a keresztszálra, majd sokaságra, s tekerte guzsalyra, gömbölyítette gombolyagba, s ha szakadt és foszlott, kihúzta a gomolyagból az örökép szálat, a sötétben világítót, a középsőt, s abból újra kötözte, szőtte, hitt ebben a pókháló-gyöngéd, mohalágy világszövetben, hitt abban, hogy amit másnap kezd különb lesz a tegnapinál, soha folt nem esik rajta, soha szét nem bomlik —

és íme, kendője most is hibátlan, még csak nem is feslett, két óvatos ujjal emeli, beborítja vele a várost, ráteregeti a széles vidékre, a földet és eget

1118