Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

szágból, a többiekéből, a nem igaziból csapnak fel egész a mennyezetig, ahonnan a levesestál gőzébe visszaesve megsemmisülnek, távoli ország az, a miénkhez semmi köze------de most látom, szívós akarat szíjából hasított, elvek fémkarikáival lyugg

atott gyeplőt tart inas barna kezében, ott üget nagyanyám önmagát pergető hídjával párhuzamban, hol elmarad pár rőffel, hol meg elébe kocog, többnyire karhosszal alatta, nem érti, nem érti, miért halad amaz idegen ritmusban, miért szabálytalanul, nem így kell, nem így, háborgása ködport kavar, akaratának meg nem oldódó bilincse most értelmének szűk résébe kényszerítené ezt a világot és azt a világot, de a balállovak, akárcsak annak idején őseik az életlovak nem engedelmeskednek, tajtékuk felfröccsköl a hídra, sem szorosra fogott gyeplő, sem ostorösztöke, patkószeges bakkancs, sarkantyú, semmi sem fékez - kijátszol, kijátszanak, nem tartják be ... a rendet, nem ismerik a rendet ... örökös csalódás, megcsalatás, te is, igen, te is, menekülsz előlem, mit rejtegetsz, mindég is titkolóztál - (különös módon most tegezte, holott akkoriban, legalább is jelenlétünkben csak magázni hallottam, máskülönben a két idő között semmi különbség sem mutatkozott), most is azt a rossz szellemet, árnyat, vétséget fürkészte, ami az eszmét elferdíti, meg-megfordulva maga mögött fürkészte a titkot, a cselt, az árulót, a pillérek gödrében a híd alatt, a palló felett, de amögött és afelett, a benne és a rajta átugrott egyik a másikba, ostora a semmiben lóbálózott, kampós botjával a vizet csapkodta, a víz nem vált szét, nem találta, sohasem találta, csalódott, most is, örökké, se isten, se ember, se haza, se tisztesség, - hördült fel, hörgését a víz nem visszhangozta, és most is ingerelték az állatok, a tárgyak, amelyekben hite szerint az ideát amúgy sem kereshette, a szoros kantárra fogott kanca felágaskodott, megbokrosodott, a polcról az almákat leverte, nagyanyám csak úgy futtában lehajolt, egyenként összeszedte, szép sorban, türelmesen visszarakta, - ezek csak karácsonyra érnek be, - suttogta, de Áron bá’ ismét nekiment valaminek, - már megint itt áll ez a haszontalan szék, - a szék lábával felfelé fordult, majd belebotlott a homokban heverő játéklapátba, a fehér szakállas törpével kifestett zománc vödröcskébe, - ez a sok mihaszna játékszer, csak játszani tudnak, egyebet se, - a habok a játékokat vízszínre vetették, s azok együtt ügettek a ménes élén a halálkancával - haszontalan lim-lom játék - igen, Áron bá’ mindent komolyan vett, s miután az eszmény megragadásában kudarcot vallott, maga is játszani kezdett, csakhogy mivel a játékot is komolyan vette, abban is vesztett, csalódott, mondta, nyernie kellett volna, rászedték, hamis kártyások, az igazságnak győznie kell, öklét rázta és tovább kártyázott, akaratosan, szívósan, törhetetlenül, az örökség oda lett, s itt újból, mint akkor, ott az időben (de én csak most fogtam fel az akkor történteket) lehullott ujjáról a címeres achátgyűrű, bele a szürke hamuhabokba, le Róza nagyanyám ujjáról a rubintköves aranygyűrű, nemsokára hiába kérdeztük, hol a smaragdszemű kígyós karpereced? - az ékszerek, az csak játék - ismételgette Áron bá’, első a becsület, nem sok kellett, az ebédlőasztalon az ezüst evőeszközök lágy csengését kemény pakfon váltotta fel, s hogy igazát toporzékoló, már fogyó erejét növelje, pálinkával fűtötte játéklázát, és a pálinkát is komolyan itta, kitartóan, végül már csak az udvarház maradt, s benne a könyörület, mert jól szólt Áron bá’, nagyanyám valóban játékos volt, gyökeréig játékos, ezt az egyetlen komolyságot ismerte, az ég játékát, a könyörületet, így aztán most sem kor1116