Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

denkit a maga egyetlen valójában, a számok sokasodhattak, ő nem észlelte, mert mindenki első volt annak számára, aki a számok szülőjét ismerte, az egyet, ezt ismerte fel, mindenben azt az egyet, hiszen egy volt ő azokkal, s azon kívül mást nem is vett észre, így lett számára mindenki számon tartott kivétel, első, és így szerette az időt is, éjjel mélyen aludt, nem kívánta ő magában leleplezni az éjszakát, álma az éjszaka mélyébe merült, s az éj teljes lényét altatta karjaiban, és nem árulta el az éjnek a nappalt, a tegnap üledékét sem vonszolta át a mába, elég volt számára a mai nap, teljes és egész, akár ő maga új nevében éjjel és nappal hibátlan gömb, idejében adta át magát a napszakoknak, az évszakoknak, s azok tájaikat vállára hajtva megpihentek benne, így vált teste azzá az átvilágító mélységes tudássá, amely kizárja magából a számok ismeretét, és mivel egészén nem pattant csorba, azért tudott átváltozni, a változás törvénye szerint örökös táplálékká, megoszlásában mindeneket táplálni

így tette ő a törvényt és tette őt a törvény, magát szüntelenül megosztva, megosztódásában sobsem fogyatkozva, így haladt most is pihenés és sietség nélkül tetteinek csipkebogyóhídján, nevének törvényét követve buzgón, egyenest, emelkedőben, nem ügyelve rá, nem eszmélve rá, hogy míg a megtört törvényt lépteivel lánccá köti, az minden léptével előbb szoros, majd egyre szélesedő csigavonalban kanyarog, lám, most is az asztalvégen a kelletlenül majszoló fiúcska, ő, csak úgy, két lépés között számolhatatlan teendője közepette odahajol, tejbe mártja kenyerét, hozzáadja kezének édességét, s a gyermek már mohón falja, ízleli, anélkül, hogy tudná, őt eszi, amint hogy ő sem sejti, hogy kenyeret, tejet ő tesz táplálékká, és már igyekszik is tova ismeretlen célja felé biztosan, lám a szárazra vetett harcsa, a haldoklásában is falánk vergődik, önkívületben szökken vadrózsagally hídpántra, s ő menten vízbe veti magát, menten keszeggé változik, a törvény éhségét így elégíti, az átváltozásét, a táplálásét, most meg íme alvó víztükörre csapó sirálynak dobja oda testét eleségül, lépése egyenes, az emelkedő hídon csak felfelé, mégis innen a diványsarok és a képkeret közti iszonyú távlatból világosan látni, nyílröptú útja egyre szélesebb kanyarokat ír, változásai által egyre táguló, be nem záruló köröket, kiszáradt tölgy zuhan a tüskehídboltra, ő menten repkénnyé változik, felfut rá, zöld élettel borítja és örül a testet öltő, a testéből testté lett világnak, és ujjong, - ó, az élők, a pompásak, a melegek, ti fénylő kedvesek!

ha az ősz kopaszra fosztotta az erdő ágait, nem nyitotta szívét a szomorúságnak, ehelyett szélpörgette lombok levélhalmába rejtőzött, csengő színekkel festette a mulandót, s léptei alatt a teljes esztendő torzsának, harasztjának muzsikája zizzent, zümmögött, zörrent zúgott, így változott és változtatott, változott harkállyá, piros hasúvá, hogy megszabadítsa a fákat a szúró férgektől, hogy az eső mosta lombozat a piros harkályfolt dísszel még harsányabb zöldet kiáltson és szállt esőként le a megkaszált rétre, földet öntöző-áldó zápor hogy a gyümölcsök édesebb lét csorgassanak, bővebbet, és változott méhhé, rajzott körülötte a gyűjtők serege, zsongott, hogy e nagyvilág keserű gyökeréből fakadó, dühödt lávájából felhabzó tűzbarag szét1112