Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

tárt karjain, nyitott tíz ujján enyhítő rózsamézpermetté ritkuljon, szerelem szelíd harmatával hintse mind aki csak kínból világra világgá született, zsongó kas, s ő maga benne a királynő fullánk nélkül, és esőcseppjeit tilolta, fonta, szőtte, göndör gyapjubunda hótakaróvá szőtte, hogy a gyökerek a forró évszak szerelemgyönyörét fehér álom mélyén pihenjék ki, és porhanyó termőföldjét sziklává gyürta, keménnyé, megrepesztette, hadd legyen a gyíkoknak gólyacsőr elől hová surranni, és szúrta magát béka alakban gólyacsőr éhségére, így, a törvény szerint különböztette meg kinek-kinek szükségét, így a törvény szerint nem különböztette meg önmagát önmagától, senkit, semmit, így táplálta azt, amit a sokaság közönségesen dolognak nevezett élővé igen, ebbe a törvénybe rejtette varázslatát, a tükör, a törvénynél mélyebbet, a varázslatnál mélyebbet, oda, hol ismeretlen törvény és varázs, tükörteste nagy tudásába, az erő forrásába, amely nem néz a dolgok mögött leskelődőre, nem gyanakszik a kép visszájára, s még azt sem sejti, hogy nincs mögötte semmi, a valósággá vált tükör - benne mindenki részeiben és egészében az, aki, ez a varázslattól tiszta varázs a cselekedeteket kedvteléssé, a világot játékszerré bűvölte - paradicsommá egészen addig de azért megkülönböztette a lélegző és nemlélegzőket, pillantása a nemlélegzőket játékká, a lélegzőket játszótárssá varázsolta, s aki, mint a szigorú Adél néni nem kapta el a felé dobott labdát, csak hervatagon, még kezét se mozdítva üvegesedett szeme a szomszéd kertbe, guruló onnan a sikátorba, onnan a sómezőkre, s onnan már a láthatatlanba vesző gömbre, az ilyenről azt hitte, beteg, - oh, szegény, szegény - és hogy felvidítsa tarka papírból sárkányt vágott, kötözött sebtiben - no jó, nem bánom, add ide, te bohó - s a viaszarcon akárha a pirosra mázolt bazári kaucsukgyík futott volna végig, az a furcsa, s a halántékon tüstént el is tűnő vörös csík: nem vagyok én gyermek-, és szégyenlősre száradt keze máris szélnek eresztette a piros-fehér-zöld papírmadarat, s mialatt tekintete a semmibe tapadt, az ellenszél visszahajtotta papír- sárkány lába elé zuhant - az én kezemből minden elrepül -, ó, szegény, szegény, suttogta nagyanyám és zavartan nézett körül, mivel is deríthetné fel azt, akinek kezéből minden kirepül, de hirtelenében semmi sem látszott e célra alkalmasnak, - és íme itt is, amint egyenesen, és mégis kanyarogva egy papírszáraz, görcsös inakba rándult kéz felé nyúl, megismerem, Adél néni keze, és itt is ugyanúgy, aki még a barmok kedvét is eltalálta, most hiába pásztáz tekintete, semmi sem akad keze ügyébe, amit az ne ejtene ki, hanem a híd tovább pergeti lépteit, s ha ő lassan, egyenletesen is lépeget, talpa alatt a bogyófüzér oly sebesen sistereg, hogy szemem nem követheti, de az utazás folyamát megszakító zuhogó űrben, a vibráló üres vásznon, esőszálak sűrű rajzában felhomálylik Jula, a bába fűzfaalakja, s vele újból és újból a felismerés, hogy ez a két elválaszthatatlan teremtés a világok mindegyikében milyen távoli egymástól: ugyan kinek jutott volna eszébe Julával bújócskát vagy éppen szembekötősdit játszani, karikát hajtani, a felismerés, hogy Jula úgy volt és marad mindvégig állandó, hogy szakít és kötöz és folytat, a felismerés és az emlékezés Julára, aki szüntelenül távolok távolából érkezik és a messzeségbe siet, és úgy van itt szakadatlanul, hogy sohsincs itt, és kétségtelen, hogy

1113