Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

teremtés varázslatát, teremtőjének kis szolgálóleánya szüntelen teremtődésé- ben továbbadta, nemcsak azt, amit ő formált forró szívveréssel, szép bölcsességgel, okos haraggal, könnyű és ügyes kézzel, de mindazt, amit közönségesen tárgyaknak neveznek lélegzőkké tette: lényekké, ezért tudta a pádimentum érkezésünk örömét vidám csikorgással jelenteni, máskor meg, ha rossz fát tettünk a tűzre tudott haragosan nyekeregni, de ha lábujjhegyen, mezítláb surrantunk rajta buvócska kuckót keresni, titoktartóan hallgatni, ezért volt ott a tej kánikulában is édes frissítő, hólabdázás után meg vörösre dermedt kezünket is langyosra bizsergető, világteremtő varázslatának titka, a varázslat nemismerése a dolgokat bűbáj mérge nélkül bűvölte önmagukká, így tette ő a törvényt, s követte törvényének útját ahány lelkes teremtmény, az edények ismerték kezét, s mindég azt kínálta szolgálatát, amelyik éppen szükségeltetett, a lisztes láda, az iromba fonalkötegeket őrző szuszék, a tisztaság szagát, meg a tömérdek gyolcsvéget őrző almárium, a fiókos szekrény titkos rekeszében alvó, légérintésre rebbenő, a sárguló idővel fényüket vesztett írások, a kevés örömet, a sok, ó mennyi bánatot rejtegető szívek a kulcsok hordozójának közeledtére mind megnyíltak, a csikorgás némult, hangtalan zokogásuk zára

pattant----és a napszakok: engedelmesen követték törvényét, ahogy lábát

p

apucsába csusszantotta tüstént megvirradt, s amint esti őrsétájával az udvarház köré a rontás ellen óvó bástyát övezett és megszólalt: - ideje estebédhez teríteni! a nap hirtelen megzuhant, végső sziporkázása alábbhagyott, s akárha vacsoraasztalunkat kívánta volna megszelídült bíborával világítani már szembe is nézhettünk vele, s mire az utolsó kortyot nyeltük csak a terebélyes veranda jobb sarkában, a fonott karszék hátán sovány sávvá zsugorodva nyújtózott egy végsőt, majd szemünk láttára húzódott vissza éji rejtekébe, s mi a közelgő álom súlyával szemhéjunkon tág lélegzettel szippantottuk magunkba az est langyosát elhessentő harmathűvöst, és mindezt úgy, mintha ő nélküle meg se történhetett volna, mert ha tapogattunk is szemünkkel, hol tétova, hol szeles kezekkel, neszre rezzenő fülekkel játékok, állatok, bútorok, arcok, szavak, cselekedetek rengetegében, a megkülönböztetés törvényét csakis ő általa ismertük, a megkülönböztetését, az átváltozásét, az állandóságét

ha a Rózsa eszméletlen eszméletében egybe látta a világot, saját illatából ki nem bomolva tagolatlanul és oldás/oldódás helyett az érintésre öt sebre fakadt, a seb forradásában született gyümölcs nevének új testében, kezében a kehellyel, övén a kulcsokkal tudta ki hová való, a teremtett lények melyik rendjébe tartozik, elválasztott ünnepeket, összekötött köznapokat, a megkülönböztetésben hajszálnyit sem tévedett, holott ebben a nevében sem tudott számolni sem pénzt, sem csirkét, sem gyermeket, megesett bizony, hogy egy- egy fürge eszű lurkó hamarabb kiáltotta diadalmasan az iskolatáblára írt szorzás eredményét, mint ahogy ő még a számítás közepére is ért volna, de azért egyetlen csibe sem hiányozhatott a majorságudvaron, tüstént ráneszelt, hol a szőke pihés, hol a rőt tarajos és még nevet is adott nekik, azok hallgattak rá, s a fészer alól menten előcsipogtak, számszerint talán még azt se, hány gyermek kántálja utána az abc-t,de árnyalatra megválogatta, kit szólítson barna komolyan, kit pipacsnevetőn, ki keserítette odahaza szüleit gonosz csínytevéssel, kit taszított pityergő sarokba érdes korholás, mindent és min1111