Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
szakajtóból csordult a megkelt tészta, a tehenek tőgye duzzadt, megeredt, kicsi lett hozzá a sajtár, tapasztott kemencében gyalult vetőlapáton fordult, szuszogott a barnapiros, rozzsal elegy búzakenyér, lágymeleg komlógőz terpeszkedett a hűvös levegőben, csak rátette mutatóujját a bőség korsajára, s a folyók már árral itatták a szomjas vetést - a bőségből merítette, a bőségből mértékre a törvényt, és tette, mert régebbi volt ő, mint az aratás, öregebb, mint a búza, mindenek őse bőség, pazar keze eget érintett, gazdag kezébe, erős és barázdás és gyöngéd tenyerébe belefért az ég szakadatlan ajándéka, s az nem folyt ki öléből ha első neve a Rózsa be nem fogadtatott, ha rózsalehelet jégfalat nem nyitott, ha a rózsa nem választotta ketté ezt a világot és azt a világot, ha virágvak létének egyetlen ünnepében nem különböztette meg a jeles napokat a dolognapoktól, s ha kedve tartotta vasárnap sem hagyta abba a kötést, és hétköznap is úgy szőtte naparanyból, harmatszitából bíbortest köntösét, akárha pünkösd lenne, és behúnyt szemmel engedte falja virágát szélvihar, hernyó, eméssze szomjas fold, vízharag, most földdé, fold gyümölcsévé lett új nevének új alakjában a szertehullt szirmokat összegyűjtötte, dércsípte termésből hidat font, lépésszirmokat serény léptei alá, és vitte magával új határt keresni, új határokat dönteni, határát magjában szűkíteni, határát távolabb vetni---h osszú még az út------összeszedte, a szétbomlott pártát alázatos csészeként tartotta tenyerében két edényt tartott kezében, a korsót,ebbe ömlött az ég teje, a fogyhatatlan, a másikban emberi mértékre formált csuprot, menyecske formájú karcsút, kékmázas piros pettyest, talpa, meg nyaka körül kétsoros fehér hullámcsíkkal, szakasztott mását annak, hacsak nem ugyanazt, amit az ó-várost határoló Fazekas utcában, a domb alján Domokos bácsi pergetett korongon az égetett föld orrfacsaró, mégis édeskés füstjében, magasan tartotta a korsót, úgy csorgatta a bögrébe az italt, ki sohasem cseppent, épp annyi fért abba amennyi a szomjúhozónak szükségeltetik, két keze egyzségében így találkozott bőség és mérték bőség vizei, ölében nem apadtak, ki sem öntöttek omlasztani a gátat, de a fehér folyamkígyók ismerték a fogantatás idejét és lággyá szűrték a földet, befogadóvá, kúszó testük mély utakat vágott a termő alatt enyhíteni a nyár perzselte vetést, azután szigorú gyöngéden terelte vissza az árt fogyhatatlan kútjába, s az engedelmeskedett két keze törvényének, az ajándékozónak és fékezőnek, az oldónak és megkötözőnek, a jobbnak és balnak, s a kettő között láthatatlan harmadiknak, a mérleg rezzenetlen nyelvének, az egybe játszó aranynak és ezüstnek, mert ez a játék volt éppen a törvény, ez a játék, ez a csere, hogy magába igya egyik a másik forró áramát, a másik az egyik hús érintését, egyik fény a másikon átúszva a magáét teljes ragyogássá nyissa, legyen így minden az, aki, legyen minden lény a maga egyetlen ideje, s ne különbözzék ő a maga helyétől, időhelyének formálója, betöltője, betöltésével felperzselője - így tette ő a törvényt, s követte ahány teremtett lény, mert a 1110
