Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
felvette az erek lüktető kék színét, aztán megismételte: - hová? - majd szó nélkül szívére mutatott - és azután? türelmetlenkedtem, és azután mindég ottmarad? — nem, mindég nem maradhat, de ezt alig hallhatóan suttogta - és azután, a nemmindég után hová folydogál? — válaszhangja az érett fátyolvirág bóbitáját megrezzentő langyos szélrebbenés: - a Jóisten tengerébe folydogál, de ezt már nem is nekem mondta, hanem csak úgy, ahogy álmos szélben a lélegzetlassú bóbita hullámzik fákon és kórókon és avaron át eloszlásig a láthatatlanba, így halkult akkor hangja, és attól fogva a horizonton túl látnom kellett a Jóisten tengerének kék hullámzását, s az borongós időben a Mezőség szikes lapályaira is átcsapott, s attól fogva (és mind a mai napig) Isten közeledtére hullámok néma moraja ébreszt, mígcsak egyetlen csendhullám jelenlétébe nem ölel nagyon ritka alkalmakon kívül nem emlékezem, hogy Isten nevét szájára vette volna, ám egyszer, s ez akkor történt, mikor félvilágos nyáreste a korai lefekvés, ej be ellenünkre is volt, játszhatnékunkban magára a Jóistenre is durcáskodtunk, s egyhangúan darálva az énistenemjóistenemlecsukodikmá- raszemem-et, valamelyikünk apró lázadása az imát megszakította: nagyanya, Isten hol van? jóidéig hallgatott, mint akitől ezt még senki sem kérdezte, mint aki ezt még sem mástól, sem önmagától nem kérdezte, és abban a pillanatban, mikor az alkonyat estévé sűrűsödött ezt hallottuk: Isten van - hangja ekkor sem magas, sem mély, sem éles, sem lágy nem volt, ez maga a hang volt, ami jelenlétét, a hatalmat a megnevezésre, várva a hatalmat, aki őt megnevezze, valósággá tette, - ám, a kéz bőre alatt folydogáló kék patakok felett való töprengés köztünk jóval később történt, s ő, az övéhez képest játékkezemet tréfásan mindjárt tenyere fészekmelegébe fektette: — látod, a tiédben is épp olyan erecskék folydogálnak, csak vékonyabbak, csak világosabbak, - és az enyém hová folyik? - hová, hová, te ki bohó, hát hová folyhatna másfelé, mint ebbe a kicsi szívbe, s úgy megcsiklandozta szívem táját, hogy még a káposztafejek és karalábék is meggömbölyödtek a kacagástól, most azonban emelte jobb kezét emelte a hűség két gyűrűjével, az arannyal, az ezüsttel, és ahogy a képből, a szobából, az egész általam lakott, ismert és elképzelhető világból felsugárzott, nemcsak erősebben fényeskedett mint abban az udvarházban, ha tenyere hű- sével a lázas gyermek homlokát érintette, ragyogásában a kettő mintha eggyé is vált volna, így láttam, mert míg csak szemlélője vagyunk a törvénynek, éppen az egybejátszó rokon és ellenséges villanások mértékét nem tudjuk megkülönböztetni, éppen az egymást keresztező, romboló, kiegészítő, az egymást kísérő jobb és bal harcát, amint a harmadik kéz, a fellebbezhetetlen, a két kéz sem ismerte parancsára a cselekvésben alakot ad a törvénynek: testet,----én csak azt láttam, hogy két keze sebtiben tésztát gyúrt a napokból, a k ovászt az égre dobta, keze felvette a fóldidő hervadását, a visszahulló levelek tarka esője, tánca beragyogta a földet és felfakadtak a nedvek, ó, erjedés bódító illata, arany bomlása, színek születése, kifeslés édese, gömbölyű kovászcipók, repedezett tenyérnyi dombok, anyánk kezének, tenyérvonalainak másai, a 1109
